A nagy zimbabwei válóper

Hiába állt fel a 2008-as elcsalt választások után egy egységkormány, a tervezett reformok közül szinte semmi nem valósult meg. A kényszerházasság láthatóan nem működik, Robert Mugabe elnök és Morgan Tsvangirai ellenzéki miniszterelnök hónapok óta a váláson gondolkodnak, miközben az előbbi szisztematikusan üldözi politikai ellenfele táborát – ahogyan azt most a Human Rights Watch jelentése is megerősíti.

Szűnni nem akaró félelem

Az a tény, hogy a 2008-as, erőszakba fulladt elnökválasztás felelőseit máig nem állították bíróság elé, nagyon rossz üzenetet közvetít a zimbabwei lakosság felé: azt, hogy büntetlenül meg lehet gyilkolni, meg lehet erőszakolni és meg lehet kínozni bárkit, aki a rendszer ellenségének minősül. A Human Rights Watch (HRW) tegnap megjelent 40 oldalas jelentése éppen emiatt aggódik: a következő elnökválasztás választás közeledtével mintha újból beindult volna az ellenzék átfogó és erőszakos megfélemlítése. Ebben azonban a kormánykoalícióban csücsülő ellenzékiek is ludasak, hiszen „nem tettek meg minden tőlük telhetőt, hogy megállítsák a jogsértéseket”, érvel a HRW.

A múlt hónapban a zimbabwei rendőrség 46 embert tartóztatott le, majd tartott fogva embertelen körülmények között egy fővárosi börtönben. Az akció hivatalos indoklása szerint az érintettek „a fennálló rendszer erőszakos megdöntésén munkálkodtak” – a valóságban a hararei egyetemen egy szemináriumot tartottak arról, hogy az észak-afrikai események mennyiben befolyásolhatják Zimbabwe jövőjét, szemléltető eszközül az Al Jazeera élő adását használva. Néhány nap után az elfogottak nagy részét elengedték, ám az esemény szervezőjét, Munyaradzi Gwisai politikai aktivistát (a hararei egyetem munkatársát, az ellenzéki MDC párt korábbi tagját) továbbra is őrizetben tartják. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosa, Navanethem Pillay elítélte a jogtalan kormányzati fellépést, jelezve, hogy „az észak-afrikai polgárok világosan és hangosan kifejezték, hogy igazi demokrácia nem létezhet a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadsága nélkül. Ezért különösen ironikus, hogy Zimbabwében azért tartóztatnak le aktivistákat, mert beszélgetni mernek az észak-afrikai békés eseményekről.”

Mindez azután történt, hogy az ellenzéki politikusból a 2008-as kiegyezés után – jobb híján – miniszterelnökké avanzsálódott Morgan Tsvangirai népi felkeléssel fenyegette meg Robert Mugabe elnököt és körét. Az államfő komolyan megijedhetett, mert a zavargásoknak még a csíráját is igyekezte elfojtani azzal, hogy a fővárosban mindenütt ellenőrzőpontokat és barikádokat emeltetett a rendőrséggel és a katonasággal. A független újságok egy részét naponta elkobozták és bezúzták (a standosokat pedig megfenyegették), miközben az ellenzékiek elleni – eddig is gyakorlatnak számító – zaklatások is fokozódtak: Mugabe-párti ifjúsági csoportok a rendőrség támogatását élvezve számos városban támadtak rá ismert ellenzéki aktivistákra. A keleti országrészben százak menekültek át Mozambikba a megáradt Gairezi határfolyón az erőszakos cselekmények miatt.

A Human Rights Watch aggodalma tehát érthető: egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy megismétlődik a 2008-as konfliktus, melyben összesen 250-en haltak meg. Az elnökválasztás első fordulóját Robert Mugabe pártja, a Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió – Hazafias Front (ZANU-PF) csúnyán elcsalta, erre hivatkozva az ellenzéki Demokratikus Változásért Mozgalom (MDC) jelöltje, Morgan Tsvangirai visszalépett a második fordulótól. Mivel az eset véres eseményekbe torkollt – a kormányzó ZANU-PF lecsapott a tiltakozó ellenzékiekre –, az átlépte a nemzetközi közvélemény ingerküszöbét is, így az 1980 óta az ország élén álló Mugabe politikai kompromisszumra kényszerült. Ám még így is jól járt: egységkormányt alakítva elnök maradhatott, csupán a miniszterelnöki széket kellett átadnia ellenfelének.

Családon belüli erőszak

A kormánykoalíció egy pillanatig sem működött ideálisan, azt a kezdetektől fogva ádáz hatalmi harc jellemezte, és csak a külföldi közvetítők – elsősorban Jacob Zuma dél-afrikai elnök – közbenjárása miatt köszönhető, hogy (hivatalosan) még nem esett szét teljesen. Mugabe többször jelezte, hogy „nem boldog az egységkormányban”, mivel az egy „összetákolt” egyezmény szüleménye, amelynek így a legitimitása is megkérdőjelezhető.

Ha jogilag nem is illegitim a kormány, az kétségtelen, hogy nem hatékony. A 2008-as hatalommegosztás széleskörű – média-, választójogi, biztonsági – reformokat és egy új alkotmány kidolgozását ígért, ehhez képest a reformoknak még a tárgyalása sem indult meg, az alkotmányhoz kapcsolódó népi meghallgatások pedig erőszakba fulladtak. Egyedül a gazdasági tűzoltást nevezhetjük sikernek: a kormányzat megszüntette a hiperinflációt – amelynek százalékos mértékét Steve Hanke, a John Hopkins Egyetem alkalmazott közgazdaságtan professzora úgy érzékeltette, hogy a 65 mögé kell 107 darab nullát tenni – annak köszönhetően, hogy a teljesen elértéktelenedett zimbabwei dollárról lemondva egy új valutát hozott létre az amerikai dollár, a dél-afrikai rand és a botswanai pula alkotta valutakosárból.

Politikai értelemben azonban a koalíció egy totális csőd. Mugabe elnök továbbra is magánál tartja a főbb tisztségviselők egyoldalú jelölésének jogát – több, hozzá hű tartományi kormányzót is kinevezett ilyen módon –, megsértve a kormányfővel folytatandó konzultációs kötelezettségét. Nincs egyetértés a politikai felek között az országot sújtó nyugati szankciók ügyében sem. Mugabe „a zimbabwei nép érdekében” az ellene és köre ellen irányuló utazási korlátozás és a külföldi vagyonaik befagyasztásának feloldását szeretné elérni (megbízható partnere ebben Kína, Irán és Dél-Afrika), noha az nem világos, hogy ebből „a zimbabwei nép” mit profitálna. Morgan Tsvangirai közben a nyugati álláspontot képviselve az emberi jogi viszonyok drasztikus javulásához kötné a szankciók eltörlését. Ennek ellenére furcsa módon (ösztönzőként?) épp az elmúlt hónapban döntött arról az EU, hogy 35 zimbabweivel kapcsolatban feloldják a szankciókat.

A ZANU-PF most arra készül, hogy legalább kétmillió aláírást gyűjtsön össze, tiltakozva a szankciók ellen. Ez a megmozdulás sem nélkülözi azonban a kényszert: sokakat erőszakkal vittek az első, tegnapelőtt tartott demonstráció színhelyére, ahol alá is íratták velük a petíciót.

Frakciókra szakadt ellenzék

Az ellenzéki nyomásgyakorlás hatékonyságát nagyban csökkenti, hogy a Mugabe-ellenes erők közel sem egységesek. Sőt, a nemzeti egységkormányban is két ellenzéki párt található, az MDC egymással is rivalizáló két szárnya. Az MDC-T Morgan Tsvangirai kormányfő alakulata, míg a kisebbik ellenzéki erő, az MDC-M adja a miniszterelnök-helyettest.

Ez utóbbi élén egészen az elmúlt hónapig Arthur Mutambara, az MDC-M vezetője (és névadója) volt, ám őt saját pártja néhány hete leváltotta, helyére Welshman Ncube addigi főtitkárt ültetve. Az új pártvezetés ezek után Mutambarát a miniszterelnök-helyettesi pozícióból is kigolyózta volna (ott is Ncube lett volna az utódja), ám ezt ő már nem hagyta. Politikai ellenfeléhez, Robert Mugabe elnökhöz fordult, aki az ellenzék belső harcait örömmel nyugtázva örömmel állt be az egyébként robottechnológiából és mechatronikából PhD-zett Mutambara mögé. Ezek után saját pártja véglegesen kirúgta, ennek ellenére csak Mugabén múlik, hogy marad-e posztján. Márpedig Mugabe nem hülye. Tudja ő is, hogy a közelgő elnökválasztással nem csak megosztani érdemes az ellenzéket, de szavazatokat is szerezni az oldalukról.

Elnökválasztás vs. alkotmány

De hogy mikor kerülhet sor a következő választásra, az még erősen lóg a levegőben. A 2008-as hatalommegosztási megállapodás értelmében előbb új alkotmányt kellene a politikai vezetésnek elfogadnia (majd azt népszavazáson elfogadtatni), hogy az garantálja az utána lebonyolítandó választás tisztaságát. A ZANU-PF azonban minél hamarabb az urnához elé terelné a zimbabwei választópolgárokat, legkésőbb idén júniusban, így most sebtiben készül az új alaptörvény, hogy ez ne legyen gátja az általuk elképzelt menetrendnek.

Tsvangirai természetesen ellenzi az általa korainak és elsietettnek tartott idei választást, szerinte amennyiben ez mégis megvalósulna, könnyen a 2008-hoz hasonló káosz alakulna ki. Az ellenzék álláspontjával ért egyet az Afrikai Unió is, mely próbálja meggyőzni Mugabét, hogy inkább 2013-ra halasszák el az eseményt, hogy előtte nyugodtan végrehajthassák a szükséges reformokat, amik nélkül a tiszta választás nem garantálható.

Ben Ali – Mubarak – Mugabe?

Mubarak lemondása óriási izgalmat váltott ki Hararében. Ám hiába gratulált az MDC hivatalosan is az egyiptomi népnek, és hiába helyezett kilátásba Tsvangirai az egyiptomihoz hasonló népfelkelést – amivel nyilván a saját aktivistáit akarta felrázni –, egyelőre nem látszik a forradalom csírája sem Zimbabwében.

Ez elsősorban a zimbabwei rendőrség, titkosrendőrség és katonaság éberségének köszönhető. Mintha megértették volna az MDC burkolt fenyegetését, miszerint az észak-afrikai forradalmakat „bárhol meg lehet ismételni, és ezért a világon egyetlen zsarnok sem ülhet ölbe tett kézzel” – a biztonsági erők azóta ellepték a fővárosi utcákat és még kegyetlenebbül zaklatnak minden ellenzékinek minősülő állampolgárt.

Emellett, ami még inkább csökkenti egy lehetséges zimbabwei forradalom valószínűségét, az az, hogy Mugabe harminc éves uralma alatt mára mindenki elmenekült, aki tudott – egyes becslések szerint ma ötmillióan élnek és dolgoznak a szomszédos Dél-Afrikában, a tanult értelmiségi réteg pedig Nyugatra távozott. Márpedig nyugati nagyvárosokból, de akár csak a szomszédos országból nehéz forradalmat kirobbantani – ahhoz jelen kell lenni, ahogy a Tahrír téren jelen volt naponta akár egymillió ember is.

Zimbabwében ilyesmi egyelőre nem történt. Noha a Facebook-on és a Twitter-en felbukkant egy felhívás egy „egymilliós menetre”, az adott napon végül senki nem jelent meg az eseményen. Hogy ennek az erős katonai mozgósítás miatti félelem volt az oka, vagy az, hogy egyes pletykák szerint a Facebook-üzenet csapda volt, amivel a lelkes ellenzéki aktivisták begyűjtését akarta megkönnyíteni a kormányzat, nem tudni. Mindenesetre a jövőbeni mozgósítást az is nehezítheti, hogy a zimbabwei lakosság mindössze 12 százaléka rendelkezik internettel.