Abdelaziz Bouteflika algériai államfő leszűrte az elmúlt időszak politikai tanulságait: szombaton reformokat jelentett be. Nem biztos, hogy az ellenzék és a társadalom beéri ennyivel. Ugyanakkor az egyre inkább alábbhagyó „szombati” tüntetések fényében úgy tűnik, több forradalom és a hosszú polgárháború „Sötét Évtizede” után az észak-afrikai arab ország nem kíván a radikálisabb változásokért újból véres árat fizetni. Az „arab tavasz” mintha megfagyott volna Algériában – vajon megtörik a politikai jég?
Rugalmasság vagy demagógia?
Abdelaziz Bouteflika korábbi intézkedései és ígéretei után most újabb gesztusokkal próbálja meglágyítani népe szívét. Eddig az 1992 óta érvényben lévő rendkívüli állapot február 3-i felfüggesztésével kívánta a lakosságot kiengesztelni, illetve az öböl-menti monarchiákhoz hasonlóan a „pénzcsap” megnyitásával próbálta megakadályozni, hogy felemésszék a lángok. A 17%-os általános forgalmi adó és a behozatali vámok januári felfüggesztése mellé „jattot” is adna: ígéretet tett a bérek megduplázására mindenki számára, a rendőröktől a törvényszéki írnokokig, és millióknak juttatna közel két katasztrális hold méretű parcellákat ingyen, olcsó hiteleket biztosítva a megművelésükhöz.
Ezúttal pedig az alaptörvény – politikai szereplők és alkotmány-szakértők bevonásával történő – módosításával, a képviseleti demokrácia törvényes kereteinek kiszélesítésével, és a sajtó jogsértéseit szankcionáló, újságírók letartóztatását lehetővé tevő 2001-es büntetőtörvény felülvizsgálatával tompítaná az elégedetlenség hangját.
Azonban nem mindenki vevő erre. Az elnök és klikkje, akik a „békés változások” élére állnának, eleve „egy atomnyi hitelességgel sem rendelkeznek az algériai utcán”, ahogy Azwaj Omar jellemezte a helyzetet március 23-án, az Alarabonline internetes újságban megjelent írásában. A beszéd másnapján akadémikusok és írók egy csoportja nyilvános levelet intézett Bouteflikához, amelyben azt kérdezik: „hol vannak a reformok? Mi akadályozza meg, hogy a nép élvezze a békés hatalomváltás áldásait?” A Le Soir d’Algérie francia nyelvű napilap Bouteflika szombati beszédét „csalódást keltőnek” találta, de más lapok, például az El Khabar és az Echourouk el Youmi sem volt elragadtatva. Előbbi szerint az elnök „hátat fordított” az ellenzéknek a parlament feloszlatását és új választások kiírását célzó követeléseivel, utóbbi pedig feltette a kérdést: „ha minden a legnagyobb rendben” – amilyen hangulatot a beszéd árasztott – „akkor miért vonulnak az utcára az emberek?”
A kérdés sokatmondó, azonban az is tény, hogy az emberek egyre kevésbé vonulnak az utcára. Amilyen nagy intenzitással robbant ki a „cukor és olaj forradalma” az év elején, annyira halványan pislákol a forradalmi tűz jelenleg Algériában. A hagyományos szombati tüntetéseken széles társadalmi támogatottság híján – talán történelmi okokból, talán az ellenzék megosztottsága és szervezetlenség miatt – immár csak a „keménymag” lézeng, általában a biztonsági erők ötvenszeres túlerejének gyűrűjében.
Forradalom vagy tüntetés?
Mindenesetre, ha elszigeteltek és kevés embert mozgatnak is meg, de tüntetések vannak, és kisebb-nagyobb megszakítással szinte mindig is voltak Algériában (és várhatóan lesznek is). Hétfőn a fegyveres testületek közül a városőrök demonstráltak a főváros szívében, a Mártírok terén, jobb életminőségért és magasabb bérért, egy hete pedig diákok tüntettek diplomáik értékvesztésére és a felsőfokú oktatásban uralkodó állapotokra hivatkozva. Csak tavaly majdnem tízezer tüntetést jegyeztek fel országszerte. A pedagógusok két-három hónaponként folyamatosan visszatértek az utcára az elmúlt években, csakúgy, mint az orvosok és egészségügyi dolgozók, vagy az egyetemi oktatók, akik gyakorlatilag a kilencvenes évek közepe óta nem hagytak fel az ilyen jellegű tiltakozással. Hasonlóan a hivatalnokokhoz és a közigazgatásban dolgozókhoz, illetve a diákokhoz, akik hol a rossz életviszonyok, hol az oktatási rendszer bénultsága miatt demonstrálnak időről-időre. Az ország lakosságának mintegy harmadát kitevő munkanélküliekről nem is beszélve. Ha el is hallgatnak egy darabig, csak azért, hogy aztán egy adandó alkalommal elkeseredettségük újra felszínre törjön és az eseményeket rendre kísérő zavargásokba és vandalizmusba csapjon át, tomboló viharba, ami amilyen hirtelen létrejön, olyan gyorsan el is ül.
Mindezzel együtt jelenleg Algéria tulajdonképpen az oldalvonal mellől nézi, ahogy az egész arab pályán letámadást indítottak a vesztésre álló néprétegek csapatai. A konkrétan a rendszerváltást követelő szervezett megmozdulásokat nem övezi nagy érdeklődés: a Nemzeti Koordináció a Válozásért és Demokráciáért nevével fémjelzett szombati tüntetések résztvevői az elmúlt időszakban nem haladták meg a félezer főt.
Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy Algéria nem akar átfogó változásokat, mert nagyon is akar, különösen a társadalom 70%-át kitevő 30 év alatti fiatalok. Ezt tükrözi a már említett, egymástól elszigetelt, jobbára munkahelyhez, elfoglaltsághoz (vagy annak hiányához) köthető megmozdulások vissza-visszatérte, és ez köszön vissza az értelmiség közelmúltbeli megnyilvánulásaiból is. Erre Bouteflikához írott levelükben az akadémikusok is próbálták felhívni a vezetés figyelmét:„Hát nem fogjátok fel, főleg ti, az állam élén, a peremreszorultság keserűségét, amelyet a haza fiai éreznek?” De a leghíresebb kortárs algériai szerző, a Yasmina Khadra álnéven író Mohamed Moulessehoul Reutersnek április 7-én adott interjúja is ezt tükrözi: „Az algériai élete kudarcok és csalódások sorozata, a hitét csapás érte. Életkörülményeinek és tisztességének feltétlen javulását követeli, és a jogot, hogy lehessenek álmai.”
Mély társadalmi problémák vs. rossz emlékek
Alayyachi Ansar az Al Jazeera internetes kiadásán február 21-én megjelent elemzésében felhívja a figyelmet arra, hogy a jelenlegi, kiélezett válság egy összetett, több évtizedes politikai-társadalmi-gazdasági hanyatlás vetülete.
A gyarmatosító franciák ellen vívott, egymillió áldozatot követelő 1962-es függetlenségi háborúban nevet és pozíciókat szerzett, hagyományosan a hadsereghez köthető, kelet-algériai eredetű előkelők, és a közigazgatásban kulcspozíciókat betöltő qabayel-i berberek egymás közötti házasságaiból és összefonódásából létrejövő befolyásos hatalmi elit kiépülő politikai egyeduralma és a szénhidrogén-készletekben dúsgazdag ország kőolaj- és földgázkészleteinek megkaparintásával kialakuló gazdasági monopolhelyzete különösen a nyolcvanas évekre öltött aggasztó méreteket, Bendzsedíd Sadhlí uralma idején. A Nemzeti Felszabadulás Frontjának Pártja (FLN), vagyis az állampárt szélsőséges hatalmi visszaélései (Sadhlí egyenesen odáig ment, hogy úgy módosította az alkotmányt, hogy közjogi tisztséget csak FLN párttag tölthetett be!) illetve (ál-)liberális gazdaságpolitikája (amelynek eredményeként az állami vagyon valójában az államapparátust kiépítő befolyásos csoport kezébe került) és spekulációi (amely fogyasztói árrobbanással, a feketepiac megjelenésével és a piac extrém nyugtalanságával járt együtt) nyomán kialakuló társadalmi krízis vezetett a máig tisztázatlan, az egész országra kiterjedő, 1988. október 5-én kirobbant véres forradalomhoz, ami végül megdöntötte a rezsimet.
Sajnos azonban a demokratikusabb rendszer irányába tett lépésnek nem lett jó vége. Az ország első, több párt részvételével zajló általános választásain 1991-ben az első forduló után az Iszlám Üdvfront (FIS) állt győzelemre. A hadsereg beavatkozott, puccsal fosztva meg az iszlamistákat a győzelemtől, az országra a „Sötétség Évtizede” borult, terrorral és vérfürdővel. A kibontakozó polgárháborúban százhatvan ezren vesztették életüket.
A polgárháború sötét emléke élénken jelen van az ország köztudatában, éppen elég intenzíven ahhoz, hogy az algériaiak kétszer meggondolják, hogy egy újabb kezelhetetlen vérontás veszélyét is hordozó forradalomba hagyják-e berántani magukat.
Még akkor is, ha magát az 1988-as forradalmat kiváltó említett tényezők máig jelen vannak, illetve érzékeltetik hatásukat, az országban, akár a közviszonyokat, akár a politikai kultúrát nézzük.
Ugyanis több millióan dolgoznak a feketepiacon, és az algériaiak ádáz harcot vívnak a drága megélhetéssel, a lakáshiánnyal és az általános reményvesztettséggel – írja N. Hafid a Daily Star hasábjain április 5-én megjelent írásában. A. Ansar pedig utal rá, hogy problémát okoz a szolgáltatások és közellátó intézmények alacsony színvonala, akár az egészségügy, de akár az oktatás vagy a tömegközlekedés területén is. Szerinte ezektől is súlyosabb problémát jelent a kenőpénzek, a korrupció és az „atyafiság-pártolás” elterjedése, amelyek mértékéről megjegyzi, hogy azok „az ország történelme alatt még sohasem burjánzottak el ennyire, beleértve a gyarmati időszakot is.” Utal rá, hogy az állami hivatalokban közismert gyakorlattá vált a kenőpénz „intézménye”, akár már a legegyszerűbb, mindennapi papírok kiállításához is feltételül szabják, nem csinálva belőle titkot, hogy a szolgáltatások minősége az átnyújtott dínárok mennyiségétől függ. Ugyanez jellemzi az egészségügyet, amennyiben „a kórházak bürokratikus intézményekké váltak, a nép nyakán zsarnokoskodó személyzettel, bármely egyszerű alkalmazott pokollá teheti a beteg életét. De a rászoruló előtt megnyílhatnak a gyógyulás kapui, ha ismeri a játékszabályokat, amelyek egyszerűek; vagy fizet, és megkapja a kívánt szolgáltatást, vagy nem, és ebben az esetben viseli a következményeket.”
A politikai kultúra pedig maradt a régi napjainkban is. A. Omar emlékeztet rá, hogy az állami pozíciók elnyerése nem olyan egyéni kvalitások függvénye, mint amilyen a hozzáértés, a „tisztaság” vagy az erkölcs, hanem Bouteflika elődeinek rendszereihez hasonlóan szempont a rokonság, az ismeretség, vagy az ún. dzsahwíjja, vagyis az egy környékről származás: Bouteflika több mint tíz minisztere egyazon nyugat-algériai körzetből származik!
Látható, hogy épp elég bosszantó társadalmi probléma hevíti a hagyományosan puskaporos levegőt az országban. Önmagáért beszél az is, hogy az Economist Intelligence Unit városok élhetőségi indexe szerint Algír a harmadik legrosszabb város a világon.
Ugyanakkor más tényezők is vannak, amik a forradalom ellen szólnak, azon kívül, hogy a „Sötét Évtized” lidércálma kísért a kollektív tudatalattiban.
Az ellenzék gyengesége és megosztottsága, félre nem tett személyes és ideológiai ellentéteik nem mozdítják előre a forradalmat. Képtelenek az események élére állni, akár már azok megindulása után is, és nem tudtak konkrét tervekkel, alternatívákkal előrukkolni sem. A. Ansar szerint az, hogy a januári tüntetéseken a politikai célokat hirdető táblák, drapériák, szlogenek hiányoztak, arra utal, hogy a politikai tapasztalatokat nélkülöző fiatalok a hagyományos politikai éretlenség következményeként szervezetlenek, ez pedig hozzájárul ahhoz, hogy a megmozdulások randalírozásba csapnak át. Amelyektől viszont a társadalom és maga az ellenzék is igyekszik általában sietve elhatárolódni.
A társadalmi elit pedig – ami például Tunéziában és Egyiptomban félreérthetetlen jelét adta, hogy elkötelezett a forradalom mellett, és nemcsak, hogy teljes súlyával a tömegek mögé állt, de a teljes politikai spektrumot átfogva készítette elő a talajt a világos politikai célok megfogalmazásához és véghezviteléhez, ezáltal tényleges népi forradalommá kovácsolva a megmozdulásokat – Algériában néma marad(t).
Geoff D. Porter Észak-Afrika szakértő a Daily Star február 8-i számában földrajzi-városrendezési szempontokat vázol fel, amelyek nem kedveznek a széles megmozdulásoknak: a szerző szerint Tunisszal vagy Kairóval ellentétben Algírnak nincsenek olyan nagy, városi terei, amelyek lehetővé tennék a tömeges demonstrációkat. A gyarmatosító franciák nem tudtak koherens városépítészeti tervekkel előállni, következőleg a város rendszertelenül épült. Ez a tény hadászati előnyt jelentett számukra a függetlenségi háborúban, de később maga az algériai kormány is felismerte a korlátozott közterekben rejlő stratégiai előnyöket. Emellett Algír dombos, nehezen járható, kevés a széles bulvár, és nincsenek hidak, ahol a készenléti erőkkel össze lehetne csapni. Sokkal alkalmasabb Algír az utcai harcokhoz, mint a tömeges demonstrációk megszervezéséhez.
Végül a pénzügyi mozgástér lehetővé teszi, hogy a rezsim időt „vegyen.” A rendszer a „zsebébe nyúlt”, ami hiteltelensége ellenére Bouteflika malmára hajthatja a vizet, legújabb, szombaton bejelentett reformjaival együtt. Ha a rezsim nem nézi le az embereket, véghezviheti a reformokat, és lehetnek változások. A lényeg, hogy a változásokra anélkül kerüljön sor, hogy a történelem ismételné önmagát, és Algéria órája visszapörögne húsz évvel.