A legutóbbi, 2011-es népszámlálás alapján India lakossága az elmúlt tíz évben 181 millió fővel nőtt. Majd száz év múltán először csökkent a népességnövekedés üteme. Azonban ENSZ statisztikái alapján az ország így már 2030-ban megelőzheti Ázsia másik óriását, Kínát. India jelenlegi lakossága nagyjából az Egyesült Államok, Indonézia, Brazília, Japán, Banglades és Pakisztán összesített népességével mérhető össze. Feltehetjük a kérdést, miért nem sikerült az indiai vezetésnek egészen napjainkig leküzdenie a legégetőbb problémát: a folyamatosan növekvő népességet?
Bangalore-tól alig kétórányi autóútra, a falusi környezetben élő Baszavaradzsu házaspár négy gyermeket nevel. A tradicionális életformát folytató családban a gyermekek már életük korai éveitől részt vesznek az állatok etetésében, mosásban, főzésben; még iskolaidőben is ezen tevékenységek élveznek elsőbbséget. A szegénységben élő család ugyanakkor nem panaszkodik: „Hitünk szerint a gyermekeink áldást hoznak ránk. Ha többen lennének, ugyan már nem tudnánk elég ruhát venni nekik, hogy iskolába küldhessük őket és még nehezebb lenne az életünk. Mégis azok az indiai párok, akiknek nincsen gyermekük, szinte kívül állnak a társadalmunkon”- nyilatkozza a családfő.
Kudarcba fulladt születéskorlátozás
A ’60-as, ’70-es években, mind India, mind Kína népességrobbanáson ment keresztül. Ugyanakkor, míg Kínában „sikert aratott” az 1979-ben útjára indított „egy gyermek politika”, addig Indiában az 1975 és 1977 közötti rövid periódust leszámítva, a mindenkori politika „önkéntes alapra” helyezte a családon belüli gyermekszám meghatározását. Míg Peking a családtámogatási rendszer átstrukturálásával válaszolt a demográfiai átmenetre, addig Indira Ghandi Indiája a családtervezés jelszava alatt kötelező születéskorlátozással és a rurális területeken nem ritkán sterilizálással próbálták elejét venni a népességnövekedésnek. Fia, Szandzsaj Ghandi, anyja nyomdokaiba lépve, 1976 júliusában vezette be a négy pontos programot, mely először kísérelte meg bevezetni a kétgyermekes családmodellt. Azonban gyakran csak kényszersterilizálással tudtak érvényt szerezni elképzeléseiknek. Az eredményt nem hozó intézkedések csak a lakosság ellenérzését váltották ki, ami 30 év után először az Indiai Kongresszus Párt 1977-es választási vereségéhez vezetett. Jellemző, hogy a Családtervezésért felelős Főosztály a kritika és elégedetlenség kereszttüzében a „Családi jólét” nevet kapta meg.
1977-től egyik kormány sem mert átfogó intézkedéseket foganatosítani, aminek hosszú távú következményei lettek. Míg 1947-ben, a függetlenség kivívásakor 350 millió fő volt India lakossága, addig a millennium hajnalára elérte az egymilliárdot. Ennek okait elsősorban abban lehet megtalálni, hogy a halálozások aránya az 1940/50-es években mért 30 ezrelékről 1980-ra 15 ezrelékre, míg 2000-re 10 ezrelékre csökkent le. Ugyanakkor míg a születéskor várható élettartam 1951-ben alig érte el a 33 évet, napjainkban 66 év körül stagnál. Az előző 20 évben már évről évre megközelítőleg hat hónappal nőtt az indiai csecsemők születéskor várható élettartama. (Fontos azonban megjegyezni, hogy csak 1971-től vezettek be kötelező regisztrációs rendszert, így az ezt megelőző periódusra vonatkozólag csak becslés jellegű adatokkal rendelkezünk). Azonban, a jóval pontosabb 2011-es népszámlálási adatok alapján is India lakossága immáron meghaladta az 1,2 milliárd főt.
Ellentétek Indiája
Az ország regionális gazdasági különbségei is komoly súllyal esnek latba. A gazdaságilag kevésbé fejlett északi államokban, mint például Uttar Pradésben, Biharban, Madhja Pradésben, Radzsaszthánban és Dzshárkhandban egy anya átlagosan több mint három gyermeket nevel fel; míg 14 indiai államban, köztük a déli régióban fekvő Kerala, Tamil Nadu, Andhra Pradés és Karnataka térségében a termékenységi arányszám nem haladja meg a kettőt, ami a már stagnálást, illetve népességcsökkenést jelent. A legmagasabb termékenységi arányszámmal bíró állam Bihar, ahol egy indiai nőre 3,9 gyermek jut; míg a déli Tamil Naduban illetve Keralában ez a szám csak 1,7.
Hasonló különbségeket találunk a város és vidék elkülönülő régióiban is. Még a 2000-es években az indiai lakosság több mint 70 százaléka élt falvakban, ahol az elszegényedés ellenére (2006-ban is 22 százalékos szegénységi rátával küzdött az ország) erősen tartja magát a tradicionális nagycsaládos modell és kevesebb lehetőség nyílik mind a gyermekek hosszú távú oktatására, mind a női emancipációra. A nagyvárosok – érvel több demográfiai elemző is – a nyugati életstílust felfogó urnákként működnek, melyek nem csak a tudatos családtervezést, hanem a gyermekek középiskolákban, egyetemeken való tanulását és a nők növekvő munkaerő-piaci arányát is jelentik. Ezen trendek mindinkább a kétgyermekes családmodell felé vezetik az ott élő lakosságot. Azonban a metropoliszok árnyékában is egyre jelentősebb problémát okoznak a növekvő szegénynegyedek, ahol az oktatás hiányában nehéz elősegíteni a tudatos élettervezést.
Don Quijote harca a szélmalmokkal
Az indiai népességpolitika kezdete egészen 1952-ig nyúlik vissza, amikor először irányozták elő a születési ráta csökkentését. A családtervezés korai bevezetése és az ezredforduló előtt útjára indított egészség- és oktatáspolitikai programok valóban hoztak eredményeket: a termékenységi arányszám hatról 1,4-re csökkent 1951 és 2011 között és a házaspárok közötti nemi védekezés is a többszörösére nőtt.
A még így is vészjósló statisztikák azonban hatalmas lendületet adtak a kormányzat cselekvő szándékának. A „Nemzeti Népességpolitika 2000” tartalmazta az egészségügyi szolgáltatások kiterjesztését, a tiszta ivóvíz programot, a női munkalehetőségek javítását, a 20 év feletti házasodás támogatását illetve a gyermekek és házasságok hivatalos regisztrációját. Az új kezdeményezés 12 stratégiát határozott meg a tervek végrehajtására, például falvakban nyújtott szolgáltatások javítása, gyermek-egészségügyi programok, NGO-kal való együttműködés, városi elszegényedés elleni intézkedések, indiai egészségügy és homeopátia támogatása.
2005 óta emellett a nemzeti családtervezési és biztosítási mechanizmus is működik, amely kifejezetten az önként vállalt sterilizálás következtében fellépett komplikációk utáni anyagi támogatást jelenti. 2007 szeptemberétől pedig megemelték a Sterilizációs Kompenzációs Csomag által nyújtott pénzügyi segítséget. Az indiai kormányzat egy indiai nőn végrehajtott operáció után minden államban 800 rúpiáról 1000-re (kb. 3400-ról 4300 Ft-ra) emelte a támogatás mértékét, míg a férfi önkéntes sterilizáció „értéke” 1000-ről 1500 rúpiára nőtt. Emellett külön egészségügyi telefonközpontot hoztak létre, mely elsődlegesen a családtervezéssel és gyermekszületésekkel kapcsolatos kérdésekben ad tanácsot.
A népességstabilizálásra fordított kiadásokban is visszatükröződik az anyagi segítség növelése. A központilag támogatott programokra, például fogamzásgátlók terjesztésére, családi jólét elősegítésére, családtervezésre fordított kiadások 8,67 milliárd rúpiáról 9,89 milliárd rúpiára (kb. 37 milliárd forintról 42 milliárdra) nőttek 2007 és 2010 között. A hosszú távú trendek lassú változására utalhat az is, hogy az egyébként patriarchális társadalmi berendezkedésű országban megjelent a „férfi aktív szerepe a családtervezésben” elnevezésű támogatott alprogram is.
Oktatáspolitika, mint a népesedés mozgatórugója
Habár az indiai kormányzat betiltatta a gyermekmunkát és 2009-ben életbe léptette a Gyermekek Ingyenes és Kötelező Oktatáshoz való Jogáról szóló törvényt, mely a 6 és 14 éves tanulók tandíjmentes iskoláztatását irányozta elő, a rendszerben hatalmas szakadékok tátongnak, melyet elsősorban az infrastruktúra hiányának, az egy tanárra jutó gyermekek magas számának és sok esetben a tanárok alulképzettségének lehet tulajdonítani. A legfrissebb oktatási felmérés szerint mind a magániskolákban, mind az államilag fenntartott tanintézményekben a tanárok több mint 40, illetve 50 százaléka minősült alulképzettnek. A támogatást nem élvező iskolákban pedig a tanárok alig három százaléka számára nyílik lehetőség a továbbképzésre. Habár az indiai gyermekek egynegyede számára nyílik esély a jóval több szakkört és szabadidős tevékenységet nyújtó magániskolai oktatásra, a magas tandíj éppen a rurális területeken elő gyermekek elől zárja el a tanulás lehetőségét. Ezt csak tetézi Kapil Sibalnak, az Emberi Erőforrás Minisztérium vezetőjének a 2009-ben törvényerőre lépett rendelkezés kapcsán tett kijelentése: „Ha valaki úgy dönt, nem küldi iskolába gyermekét, a kormány nem avatkozhat be.”
A legtöbb elemző szerint az egyik legnagyobb problémát mégis a nők aluliskolázottsága jelenti. Habár már több mint 10 éve készült az Egyesült Államok Kereskedelmi Minisztériuma által közreadott jelentés, mely a nem megfelelői iskolai ellátást és a női tisztálkodási lehetőségek hiányát vette górcső alá; az Indiai Oktatási Tervező Intézet elemzései alapján még a millennium után is akadtak olyan államok, ahol csak az iskolák kevesebb, mint négy százalékát látták el lánymosdóval. (Az északi államokban (például Bihar) volt a legrosszabb a helyzet; de a fejlettebb Andhra Pradésban, Maharasztrában és Gudzsarat államban is csak 12 és 16 százalék között mozgott ez az arány).
Hasonlóan megoldatlan probléma a vidéki oktatási intézmények alulfinanszírozása és a tanárok felkészületlensége. Alig néhány működő alapítvány vitte csak sikerre a magas szintű rurális oktatást és csak kis gyermekszámban. Az anyagi források szűkössége és elosztási problémák ugyanakkor az egész rendszert átjárja. Az UNESCO adatai alapján a felsőfokú oktatásra költött pénzmennyiség tekintetében India az egyik legutolsó helyen áll. A 2011/2012-ben felállított szakértői bizottság szerint az alapfokú oktatásra költendő 210 milliárd (kb. 900 milliád forint) rúpia helyett legalább 350 milliárdra (kb. 1500 milliárd forint) lett volna szükség.
Az viszont a változás szelét mutatja, hogy az 1990-es évektől kezdődően egyre több programot indítottak az oktatásfejlesztésre. A kezdeményezések között említendő az 1994-ben útjára indított Oktatás Újjáélesztését célzó Program, melyet az UNICEF is támogat. Hasonló jelentőséggel bír a 2001-ben kezdődött „Oktatást Mindenkinek” kezdeményezés, mely a világ egyik legnagyobb oktatási projektje. A program kifejezetten a lányok és a szociálisan hátrányos gyermekek iskolába való bejutását és beilleszkedését célozza meg. Habár utóbbi még nem hozott teljes sikert; a kedvező folyamatok is éreztetik hatásuk. A 2011-es felmérés szerint az elmúlt tíz évben 65 százalékról 74 százalékra nőtt az írni-olvasni tudók aránya és az egyetemekre való bejutási arány is több, mint hatszorosára emelkedett az elmúlt 50 évben, habár még így is a felnőtt lakosság kevesebb mint hetede részesült felsőfokú oktatásban.