A törökök látják a fényt az alagút végén

Európa délkeleti szegletében az arab tavasz és a mediterrán térség gazdasági válsága, valamint néhány szerencsétlen véletlen jelentősen felborította a kialakult politikai erőviszonyokat. A változásokból – legalábbis jelen pillanatban úgy tűnik – leginkább Törökország igyekszik hasznot húzni. Nyilatkozataiban és intézkedéseiben a 2011. június 12-én újraválasztott Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök egy olyan új Törökország képét vázolja fel, amely tökéletesen tisztában van egyre növekvő gazdasági potenciáljával, s külpolitikai szerepét ehhez mérten próbálja átalakítani.

Felgyógyulóban a beteg ember

Egy évszázadnyi kóma és néhány amputáció után „Európa beteg embere” a 2000-es évek elejétől a felépülés, mi több az erősödés jeleit mutatja. Az erősödés időszaka, az európai szemmel óriási erőforrásokkal és tartalékokkal rendelkező török gazdaság növekedése, valamint a belpolitikai élet konszolidációja csaknem kezdettől fogva összeforrott Recep Tayyip Erdogan nevével. Bár jelentős visszásságok tapasztalhatók az emberi jogok terén, s több újságíró is börtönbüntetését tölti, tény, hogy Erdogan 2003-as első beiktatása óta Törökország tagja lett a világ vezető gazdaságait tömörítő G-20-aknak, emellett a miniszterelnök sikerrel számolt le mind a hadsereg erős embereivel, mind a vallási fundamentalistákkal. Bár Ciprus Európai Uniós tagságának kérdésében összerúgta a port Athénnal, mégis ő volt az első török miniszterelnök, aki több mint egy évtizednyi távolmaradás után 2004-ben félretette a török diplomácia berögződött óvatosságát és Görögországba látogatott. Görögországgal szembeni békés hangvétele mindmáig megmaradt, sőt tavaly, amikor Athén siralmas gazdasági helyzete már jól látható volt, több ízben támogatásáról biztosította a helléneket. Kapcsolatukat csak az állandó szálka, Ciprus árnyékolja be, amit azonban a görögországi görögök egyre inkább csak távoli megértéssel, semmint valódi sértettséggel figyelnek. E téren Erdogan első beiktatását követő politikája jóval enyhébb és kompromisszumkészebb irányvonalon indult el elődeihez képest. Ennek legkézzelfoghatóbb jele az volt, amikor 2004-ben az ENSZ főtitkára által sugallt Annan-terv keretében tartott népszavazáson Erdogan Ciprus egyesítésének támogatására szólította fel a török cipriótákat. A kérdésben tanúsított aktivitása csak a népszavazás után lanyhult, amikor a görögök elutasították az egyesülést, Ciprus bekerült az Európai Unióba, a török többségű északi rész viszont nem.

Az Európai Uniótól a „neo-ottomanizmusig”?

Ezen az alapvetően pozitív hangvételű, de rövidtávon nem sok eredménnyel kecsegtető politikán változtatott tavaly a török miniszterelnök, s egy olyan gazdaságilag expanzív külpolitikába kezdett, amelyet ma már egyes görög források „neo-ottomanizmusnak” neveznek. Az elnevezés nyilvánvalóan történetileg nehezen egyeztethető össze az eredeti fogalommal, mégis kiválóan jelzi, hogy a Törökország külpolitikai céljai változóban vannak. A változást röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy bár Ankara az Európai Unióhoz való közeledést továbbra is szükségességnek tartja, mégis a csatlakozás mindenáron való szorgalmazása lekerült a napirendről. A változásnak már tavaly is mutatkoztak jelet, de elsősorban csak a júniusi parlamenti választás előtt kristályosodott ki az új politikai irányvonal, amelynek megjelenését több dolog motiválta. Az első és nyilvánvalóan az egyik legfontosabb szempont maga a választás volt, amelyet Erdogan az alkotmánymódosításához szükséges fölénnyel akart megnyerni. Tekintve, hogy semmi érdemleges eredményt nem tudott felmutatni a csatlakozási tárgyalásokon, és, hogy a törökök számára is világossá vált az eurózóna egyre mélyülő válsága, Erdogan kihátrált a korábban saját maga által képviselt politika mögül és egy expanzívabb, nacionalistább és így népszerűbb  programot tett le az asztalra. Emellett az arab tavasz forradalmai nyomán Törökország olyan lehetőség előtt találta magát, amelyet Erdogan az ország gazdasági és politikai potenciáljához mérten akar kiaknázni.

Holdtölte

A választások óta eltelt bő egy hónapban a török miniszterelnök nemcsak, hogy továbbra is tartja magát progresszív külpolitikai irányváltásához, de országa tekintélyének tudatos és sokszor akár az Európai Unióval is szembehelyezkedő építésébe kezdett. Ennek nyomán folytatja a korábban megkezdett folyamatot és továbbra is igyekszik minél erősebb kapcsolatokat kiépíteni a térség arab országaival. Érdekes, hogy nem válogat sem a forradalmi, sem az abban jelentősen nem involválódott országok között, egyedül Kadhafit ítélte el egyértelműen. A szír menekülteknek humanitárius segítséget nyújt, Iránnal a kurdok kérdésében találta meg a közös nevezőt. Ezzel párhuzamosan állandó utazásokat tesz, Észak-Ciprusról hazatérve szinte rögtön Azerbajdzsánba repült, a közeljövőben Egyiptomba és a Gázai övezetbe készül. Egyértelműnek látszik, hogy a hatalmi vákuumot és országának óriási teljesítőképességét látva, Erdogan új, vezető szerepre készül a térségben. Ez a lehetséges regionális vezető szerep azonban korántsem vallási töltetű, sokkal inkább gazdasági, és csak másodsorban politikai. Erdogan irányvonala jól átgondolt: igyekszik nem összerúgni a port egyetlen (muszlim) kormánnyal sem, azzal tárgyal, aki hatalmon van, közvetít, segít, befektet, nyilvánvalóan támogatná, sőt segítené a környező országok szükséges reformjainak végrehajtását.

A népszerűség ára

A népszerűség elnyerésének azonban ára is van. Ez az ár Izrael, a két ország kapcsolatát nemcsak a palesztin kérdés, de a tavalyi izraeli kommandós akció is beárnyékol. A nemzetközi vizeken megtámadott, segélyszállítmánnyal Gázába tartó flottillán a kommandósok több török állampolgárt megöltek, amely miatt Ankara azóta is hivatalos bocsánatkérést vár. Mivel Izrael ettől mind bel-, mind külpolitikai okok miatt elzárkózik, ezért a török miniszterelnök meglebegtette a B-terv megvalósításának lehetőségét, amely elsősorban a diplomáciai kapcsolatok minimumra redukálását jelenti. Izrael továbbra sem képes orvosolni a helyzetet, legutóbb az ország vezetése egy nyilatkozatban biztosította a török vendégmunkások további, problémamentes munkavállalását, ez azonban csak halovány próbálkozás volt az egyértelműen bocsánatkérést váró törökökkel szemben.

Ciprus szenvedő vagy haszonélvező?

Mindezeknél jóval nagyobb port kavart Ciprus kapcsán bekövetkezett változás, Erdogan a közelmúltban jóval keményebb álláspontra helyezkedett. A közelgő ciprusi EU elnökség miatt újra felmerül a kérdés, vajon lesz-e megegyezés vagy sem. A szigetországban májusban került sor a képviselőházi választásokra, amely a kommunista kormánypárt és koalíciós partnere, valamint Demetrisz Hrisztofiasz elnök erejét is igen csak megtépázta. Ezt követően a közeli megegyezés szempontjából mindenki pozitívan értékelte Erdogan alapvetően negatívnak szánt kijelentését, mely szerint kormánya csak egy egyesített Ciprust fogadna el legitimnek az EU elnöki pocizójában.

Ilyen előzmények után következett be a múlt heti, rendkívül jól koerografált török irányváltás. Erdogan július 19-én – az 1974-es török okkupáció évfordulójának előestéjén – először azzal sokkolta a görög cipriótákat, hogy kijelentette: Törökország a 2012-es ciprusi elnökség idején befagyasztja kapcsolatait az EU-val. Másnap Észak-Ciprusra érkezve famagusztai beszédében leszögezte: a görög ciprióták ne is reménykedjenek az Annan-tervhez hasonló, kedvező megegyezésről, Morphou (Güzelyurt) városa pedig nem képezheti a jövőbeni tárgyalások részét. Újságírói kérdésre válaszolva kijelentette, továbbra is szorgalmazza a sziget egyesítését, a feltételeknek azonban most már a török ciprióták érdekeit is tükrözniük kell.

Erdogan Ciprussal kapcsolatos új nyilatkozatainak hátterében több tényező húzódik meg. Ezek közül az egyik legegyértelműbb, hogy a török miniszterelnök az új, kialakulófélben lévő tekintélyének megfelelően akar tárgyalóasztalhoz ülni. Ezt a tekintélyt azonban nagyban befolyásolja, hogy Ciprus EU csatlakozása valóban elérte eredeti célját: egy olyan szervezethez kötötte a szigetország görögök lakta felét, amely ellen Törökország sem a közeli, sem a távoli jövőben nem tud erőpolitikát alkalmazni. Ez 2012-ben, a ciprusi elnökség idején válik majd igazán láthatóvá a törökök számára, akik nyilván érzékelték, hogy az EU-hoz való közeledésük és az azzal való szoros együttműködésük nemcsak megnehezedne Nicosia elnöksége idején, de egyúttal paradox helyzetet is teremtene, hiszen Törökország hivatalosan nem ismerte el sem a Ciprusi Köztársaságot, sem annak uniós tagságát.

A török irányváltást szintén befolyásolhatta, hogy a májusi ciprusi parlamenti választásokon már amúgy is vereséget szenvedő Demetrisz Hrisztofiasznak és kommunista pártjának, az AKEL-nek népszerűségét teljesen megtorpedózta a július 11-ei Evangelosz Florakisz haditengerészeti bázison történt robbanás, amelyben megsemmisült az ország egyik legnagyobb villamosenergia erőműve. A katasztrófa nemcsak gazdasági (a hivatalos EU vizsgálat szerint 2 milliárd euróba fog kerülni csak a robbanás kárainak kijavítása, ehhez jön még a napi áramkimaradások okozta, szintén tetemes bevételkiesés), de súlyos belpolitikai válságot is okozott. Mindezek nyomán Hrisztofiasz elnök a koalíciós partner valamennyi miniszterének lemondása után feloszlatta kormányát és egy szélesebb párttámogatottságú, sürgősségi kabinet felállítását helyezte kilátásba. Bár Erdogan múltheti nyilatkozataikor még korántsem volt szó a ciprusi kormány feloszlásáról, mégis érezhető volt, hogy az elnök ereje csaknem a minimumra redukálódott, amely mindenképp Törökország malmára hajtja a vizet. A jelenlegi helyzetben úgy tűnik, hogy a kemény irányváltással leginkább a status quo fenntartását szeretné elérni Ankara. Erre utal, hogy bár óriási diplomáciai áttörésként Észak-Ciprus Ankara engedélyével árammal látja el a megszorult görög oldalt, mégis ezt a törökök humanitárius segélynek tüntetik fel, hozzátéve, hogy 2023-ra egy olyan áramszolgáltatási rendszer kiépítését tervezik a sziget északi részén, amely szükség esetén elegendő árammal látná el Dél-Ciprust is.