Kiteregette a szennyest JFK First Ladyje

Férje elnökségének kritikus pillanatairól, fehér házi életükről és más politikusok megítéléséről vallott Jacqueline Kennedy egy most nyilvánosságra került 1964-es felvételen. A JFK elleni merénylet után egy évvel folytatott beszélgetés részletei nem változtatják meg a hatvanas évek kulcsfontosságú eseményeinek megítélését, de mindenképpen új részletekkel gazdagítják a kutatásokat.

Egy évvel John F. Kennedy meggyilkolása után ült le az elnök özvegye, hogy válaszoljon a történész és volt elnöki tanácsadó, Arthur M. Schlesinger kérdéseire férje elnökségéről, házasságukról és saját politikai szerepéről. A nyolc és fél órás interjú – amelyben kerülik a dallasi merénylet témáját – Mrs. Kennedy kérésére eddig nem került bemutatásra, 1994-es haláláig még csak nem is utalt a létezésére. Most lánya javaslatára jelentették meg a beszélgetésekből készült könyvet és annak mellékleteként a felvételeket. Caroline Kennedy szerint ezzel hozzájárulhatnak apja ötven évvel ezelőtt kezdődött elnökségének alaposabb megismeréséhez. A könyvből az elmúlt héten a New York Times emelt ki részleteket, az ABC pedig külön kétórás műsorában idézte fel az interjú érdekesebb momentumait.

Jacqueline Kennedy beszámolói megerősítik, hogy Kuba kérdése milyen fontos volt férje számára. „Csak Kuba volt, Kuba folyamatosan, ilyen vagy olyan módon” – mondja egy felvételen. A félresikerült partraszállási kísérlet a Disznó-öbölben John F. Kennedy első komoly kudarcát jelentette alig három hónappal hivatalba lépése után. A kudarc az elnököt mélyen érintette: felesége beszámolója szerint arcát kezébe temetve sírt a hálószobában az akció összeomlásáról értesülve.

Fehér házi életüknek kétségkívül legintenzívebb periódusát az 1962-es kubai rakétaválság idején élték át. Napokon keresztül alig aludtak, de a First Lady ragaszkodott ahhoz, hogy a család az elnökkel maradjon. „Csak veled akarok lenni, és inkább meghalok veled és a gyermekeinkkel együtt, mint hogy nélküled éljek” – idézte föl Mrs. Kennedy férjéhez ekkor intézett szavait. Ezekben a napokban a lehető legközelebb igyekezett lenni férjéhez. Folyamatosan bejárt irodájába, sőt, saját bevallása szerint egyszer még az ajtón keresztül hallgatózott is, amikor az Ovális Irodában ülésezett a válságtanács. A krízis sikeres lezárultát követően érte el Kennedy elnökségének csúcspontját. Felesége visszaemlékezése szerint az elnök maga is fekete humorral viccelődött ezen, és Lincoln sorsát felidézve jegyezte meg, hogy „ha valaki le akar lőni, akkor ezt ezen a napon kéne megtennie”. 

A felvételeken Mrs. Kennedy őszintén beszél arról, hogy milyen benyomásai voltak férje politikustársairól. Kiderül például, hogy egomániásnak tartotta Charles de Gaulle-t, és nem volt jó véleménye Martin Luther Kingről sem – igaz, ez részben az FBI köreiből érkező lejárató kampánynak volt köszönhető. Mrs. Kennedy „keserű, törtető, visszataszító nőként” jellemezte Indira Gandhi későbbi indiai miniszterelnököt. 

A beszélgetésből új információkat lehet megtudni Kennedy elnök és Lyndon Johnson kapcsolatáról is. Az interjú alapján úgy tűnik: JFK nem akarta, hogy alelnöke legyen az utódja 1968-ban. Jacqueline Kennedy beszámolói szerint Johnson alelnökként lojális volt, ám igyekezett elkerülni a döntő kérdésekben a határozott állásfoglalást, és ezáltal a felelősségből nem vette ki a részét megfelelően. Eltérően ítélték meg a Johnson elnökségét végül éppen 1968-ra elsüllyesztő vietnámi háborút: alelnökével szemben Kennedy a katonai helyett sokkal inkább a politikai megoldásokat szorgalmazta – legalábbis özvegye ezt állította 1964-ben, még a konfliktus eszkalálódása előtt.

A beszélgetések alapján a politika iránt érdeklődő, ám attól bizonyos távolságot tartó First Lady képe rajzolódik ki. Mrs. Kennedy egy ponton nyíltan – és mai szemmel idejétmúlt nézetet képviselve – bevallja: szerinte a nőknek nem való a politika. Ugyanakkor számos részlet – például a 1961-es bécsi Kennedy–Hruscsov-csúcstalálkozóról szóló beszámoló  – mutatja, hogy igazából közelről nyomon követte férje tevékenységét. Persze ez nem is lehet meglepő: „tradicionális feleségnek” tartotta magát, aki számára az volt a legfontosabb, hogy segítse férjét politikai pályáján. „Ezek voltak a legboldogabb éveink” – értékelte a Fehér Házban töltött időszakot.