Az első eredmények után a Független Választási Bizottság bejelentette a mérsékelt iszlamista an-Nahda győzelmét a tunéziai Alkotmányozó Nemzetgyűlésről döntő választásokon, míg a baloldali, szekularizált pártok jelentősen meggyengültek, talán a Kongresszus a Köztársaságért nevű politikai erő kivételével. Az abszolút többségért a Nahda most koalíciós partnerek után néz, és ez, ha baloldali és szekuláris párt(ok) döntéshozatalba történő bevonásával jár, a kolonialista és poszt-kolonialista időszak által eltakart, ám valójában elmélyülő törésvonalak betemetésében segédkező szintézishez vezethet politkai szinten, amely model lehet az arab világ többi része számára a későbbiekben.
Tunézia kettős precedens lett az arab világban. Itt gyúlt fel először a demokratikus változások jelzőtüze, majd szintén itt égetheti ki először ezen változások legitimizációs zománcát egy tisztességes, tiszta és civilizált légkörben zajló választás, amelye vasárnap került sor, több mint 90 százalékos részvétel mellett.
Érdekes módon az első két helyen a rendszerváltás előtti időszak két leginkább üldözött pártja végzett. Az al-Ghannúsí vezette mérsékelt iszlamista an-Nahda mozgalom, és az Munszif al-Marzúkí által vezetett balközép, szekuláris Kongresszus a Köztársaságért mutatta fel a legnagyobb mozgósítási kapacitást, előbbi sikerében közrejátszhatott a mecsetekszerepe és a politikai programokban visszaköszönő mérsékelt hangszín is.
Tunézia-szerte – és főleg a vidéki részeken – a döntő többségében vallásos muszlim lakosság az iszlamistákban identitása olyan közérthető képviselőit, követeit láthatta, akikkel könnyen tudott azonosulni, és ehhez társult még a korábbi üldöztetéseknek kitett ésakár a börtönökben megkínzott – emiatt hitelesnek is tekinthető – iszlamisták iránti szolidaritás is. A köznép többsége bennük a korábbi uralmak “romlottsága” és korrupciója mellé állított rendőrállam antitézisét látja, amelynek sötét évtizedei után erkölcsiségre szomjazott.
Nem ismeretes egyelőre, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlést – amely a későbbiekben az alkotmány, az államfő és a miniszterelnök kilétéről dönt majd – maga al-Ghannúsí vezeti-e majd, vagy mások, például a Kongresszus a Köztársaságért delegáltja. Mindenesetre az iszlamista an-Nahda nem került abszolút többségbe, így szövetségesek után kell néznie, ami rövid- és középtávon a kormány iszlamista jellegének „árnyalódásához”, és az iszlamizmus “felhígulásához” járulhat hozzá. A kibontakozó demokratikus működés pedig ahhoz, hogy a Közgyűlésnek új választásokat kell kiírnia, amint elfogadják az új alkotmányt – amin a forradalom kirobbantásában főszerephez jutó, ám egyelőre a nagypolitika peremére szorult „Facebook-fiatalok” megmérettethetik magukat.
Nem kizárt, hogy a Nahdában ilyen körülmények között a modernista, toleráns áramlat megerősödik a párton belül is akár, a tradícionalisták rovására. Az alkotmányos jogvita főleg a további eljárásokról és intézményekről fog szólni, amely során a koalíciós partner egyfajta belső “fékek és ellensúlyok rendszereként” szolgálhat. Az alkotmány államformára és az államvallás kérdéskörére vonatkozó rendelkezéseiről, vagy az államfő jogköréről szóló vita így több nézőpont találkozási helye lesz majd a kormányon belül, ”több szem többet lát”, és az ország talán nem tér vissza az ál-demokrácia ösvényére.
És talán nem tér rá az iszlám teokrácia iráni útjára sem. A vilájat-é fakíh (vagyis a „jogtudósi letétkezelés” doktrínája – amelyben a síita jogtudósok „őrködnek” a nép felett – nemcsak egy hatalmi modellt kínál, de egy életstílust is, és amelynek eredményeként néha az állampolgárok úgy érzik, hogy e „letétkezelés” során szabadságjogaikat „hűtlenül kezelik.” Az 1979-es iszlám forradalom után sokan végezték börtönben, mert demokráciát és szabadságot akartak, hiába számítottak Khomeini szövetségesének a népszerűtlen és korrupt sah ellen. Ilyen életutakat Kader Abdolah: A mecset ura című regénye mutat be a leghitelesebben.
Ha pedig még egy rossz emlék felidéződhet az emberben az iszlamista hatalomátvétel – ráadásul választások kapcsán – az Algéria esete, ahol éppen a hadsereg Iszlám Üdvfronttal szembeni rossz előérzete vezetett vérontáshoz: a törvényhozási és önkormányzati választásokon győzelemre álló iszlamitákat megfosztották győzelmüktől, és az országra a polgárháború „sötét évtizede” borult.
Tunézia vallásos ország, amely ugyanakkor világi hagyományokkal is rendelkezik. Rasíd al-Ghannúsí tudatában van annak, hogy az évtizedeken át követett társadalmi mintáktól való markáns eltérés esetleg negatív következményekkel járhat az országra és európai turizmusra, valamint az Európába irányuló ipari és mezőgazdasági exportra épülő gazdaságára, egyes hitelekről és pénzügyi lehetőségekről nem is beszélve. Az urbanizált országrészeken pedig a politikai listákon alig szereplő, ám a forradalom legfontosabb szereplőinek számító, egységben jelentkező erejükkel, mobiltelefonjaikkal és kameráikkal diktátort buktató fiatalokat találunk, akik az idősebb nemzedékkel nem feltétlenül egyező világnézettel tekintenek a jövőbe, Tunéziában vagy másutt.
Ettől függetlenül, az arab országok forradalmak utáni politikai térképéről leolvasható, hogy az iszlám tagadhatatlanul erős hagyományai a politikai szférában is kódolva vannak. A kérdés az, hogy a szunnita muszlim tömegek politikai képviselete mennyire akarja (egyedül), és mennyire tudja nézeteit a döntéshozatalba és a törvényhozásba átültetni – és mennyire homogén.
Egyiptomban a szekularizált erők és a mérsékelt iszlamiták közötti kötelékek erősödhetnek az iszlamita mozgalom széttöredeződésével. A politikai iszlám helyzetének differenciáltságát Egyiptomban kiválóan érzékelteti a Demokratikus Koalícióban helyet foglaló – és még a kopt keresztényeket is (!) megszólító – Muszlim Testvériség, és más iszlamita szervezetek széttartó nyomvonala. Míg a Testvérek és politikai pártjuk, a Szabadság és Igazság Párt oszlopos tagjai Egyiptom legnagyobb – több tucatnyi pártot tömörítő! – politikai platformjának, a Demokratikus Koalíciónak, ami a választások nagy esélyese, addig a rossz nyelvek szerint az iszlám öt oszlopa mellett főleg a férfiak szakállméretére és a nők elfátyolozására koncentráló szalafita pártok – vagyis a Núr („Fény”), az Aszála („Eredetiség”) és a Fadíla („Erény”) kiváltak abból, és immár külön utakon járnak. Az EU által terrorszervezetnek tartott al-Gama’atu’l-Iszlámíjja mozgalom frissen alapított pártjával, az Építkezés és Fejlődéssel alighanem „politikai rezervátumba” zárta magát, az Iszlám Cselekvés és Arab Egység pártja szintén. Vagyis az iszlamita spektrum egyik felén találhatók a Testvérek, míg a másikon az összes többi iszlamista szervezet.
Más szóval, a mérsékelt iszlám erők és a fundamentalisták között az arab világban nyílik az olló. Előbbiek egyre inkább „egy hullámhosszra kerülnek” szekularizált erőkkel, és a politikai főáramlat integráns részét képezik, míg utóbbiak „alternatív” erőkké válhatnak, legfeljebb a demokratikus kísérlet kudarca után törhetnek előre.
Líbiában mérsékelt iszlámon alapuló demokratikus állam van kiépülőben, bár addig – akár a választásokig is hosszú út vezet még.
Ezek a választások Tunéziában, majd Egyiptomban és más helyeken, valójában alkalmak a félelmek eloszlatására. A demokratikus működés tesztjének, kísérletének tekinthetők. Az uralom forrása – idealizáltan és ezúttal talán ténylegesen is – a nép, amelynek muszlim identitása vitathatatlan és úgy tűnik, pártpreferenciájában is meghatározó. Választott erőik pedig bebizonyíthatják, hogy a „nyugati” félelmek alaptalanok, mert iszlamizmus és iszlamizmus között van különbség.
A történelem végéig, illetve Fukuyama Utolsó emberéig, van még jónéhány generáció. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a poszt-kolonialista arab világ, a kivívott demokratizálódás során keletkezett űrre tagadhatatlan iszlamista reflex-szel válaszol, amely azonban nem szükségszerűen vezet egy iráni, vagy szaúdi-arábiai típusú teokrácia kiépüléséhez, ám eltérő kulturális fejlődéséből és hagyományaiból adódóan nem feltétlenül vezet egy nyugati típusú, liberális demokrácia megvalósulásához sem, hanem egy olyan társadalom-politikai szinten jelentkező szintézist eredményezhet, amelyben mérsékelt iszlám narratívák szekularizált, humanista áramlatokkal alkotnak elegyet. Ez az elegy legitimációs lelkét pedig a szavazóurnából meríti. A történet itt nem ér véget, és a történelem sem.