Miért nem merünk magyarul beszélni?

Mi vagyunk a pozitív példa, elméletben. Jogunk van anyanyelvi tájékoztatáshoz a kórházi ágyon, és fb helyett jeleshez az ellenőrzőben. Csak gyakorlatban nem kapjuk meg, mert nem kérjük.

Szervezetünk, Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO), egy emberjogi szervezet, amely az utóbbi években kisebbségi jogérvényesítéssel, ezen belül a magyar nyelvi jogok érvényesítésével foglalkozik, pontosabban a kétnyelvűség fontosságát próbáljuk minél szélesebb körben elfogadtatni, több, inkább kevesebb sikerrel.

Parászka Boróka legújabb, a Vélemény rovatban megjelent írásában azt írja: „Az orvos az orvos, nem magyar és nem román. A fájdalomnak viszont nyelve van: a beteg az románul, magyarul, cigányul beteg. Ez a szemlélet azonban sem a (többségi) jogalkotásban, sem a (kisebbségi) jogérvényesítésben nem érvényesül.” Ehhez a mondathoz szeretnék hozzáfűzni egy pár gondolatot, megjegyzést.

Hangsúlyozni kell, hogy Románia az Európai Uniós tagországok szintjén pozitív modellnek (best practice) számít, szakmai bizottságok, emberjogi és nyelvi jogi bizottsági üléseken, valamint nyelvi jogi témájú konferenciákon, megbeszéléseken mintapéldának tekintik, EU-s és más emberjogi és kisebbségi témában jártas szakemberek. Ennek egyik oka a törvényi háttér, amelyre az ország oly büszke, és amelyben szerepelnek olyan nemzetközi egyezmények, mint például a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Kartája, amelyet nem minden tagország ratifikált. Például Németország vagy Franciaország sem, az okokat most nem taglalnám, mert félő, unalmas lennék.

A másik okot azok az ország jelentések képezik, amelyek ezt a best practice státuszt megerősítették, és ezek sajnos, nyelvi jogi szempontból óriási vívmányokról számoltak be az elmúlt években. Ezeket a dokumentumokat olyan kormányhivatal állított össze, ahol magyar vezetők és számos magyar kolléga dolgozik.

Tehát ők maguk is hozzájárultak részben, vagy közvetetten ennek a pozitív képnek a kialakításához. A legutóbbi nyelvi jogok alkalmazásához kapcsolódó kötelező országjelentés az Etnikumközi Hivatal weboldalán elolvasható román és angol nyelven. Hozzáteszem magyarul is megjelenhetett volna, ezt a mulasztást (sic!) a nyelvi jogok alkalmazását monitorizáló EU-s szakemberek jelezték szervezetünk fele.

A harmadik, nem utolsó ok, a magyar közösség, amely nem hallatja hangját, nem jelenti –, sőt mi több nem ismeri fel a nyelvi jogi diszkriminációt, pedig erre millió oka és módja lehetne. A közösség által megválasztott elöljárók és döntéshozók sem tartják be a nyelvi jogi előírásokat.Az egészségügyben létezik nyelvi jogokra vonatkozó törvény, kérdés ki az, aki ezt ismeri, és kinek felelőssége ezt alkalmazni. A 46/2003-as törvény szerint a betegnek joga van ahhoz, hogy a betegségére vonatkozó információkat anyanyelvén, vagy olyan nyelven hozzák a tudomására, amelyet ismer.

A nyelvi jogok érvényesülése lehetne egy organikus, természetes folyamat, amelyet egy egészséges együttélés során alakítana ki két, vagy több közösség, a kölcsönös tisztelet és esélyegyenlőség nevében. Ez kissé utópisztikus, de megvalósítható cél.

Az anyanyelvhasználat nagyon fontos és kardinális kérdés a nemzeti kisebbségek esetében, ez mindig is így volt, az anyanyelvhasználat elsorvasztása a kultúra eltűnését jelenti. Ez sem baj, hiszen minden változik, csak jó tudatában lenni annak, hogy milyen az, amikor a nyelvhasználat sorvad. Erdélyben, a szórványban már kétnyelvűség van, az anya magyarul beszél, a gyerek románul válaszol,magyarul nem tud. És rengeteg magyar anyanyelvű ember él szórványban. Ezen a vidéken a nyelvi jogokért legtöbbet harcoló közösség nem a magyar, hanem a román közösség volt, természetesen régen, lassan 100 éve, történt ez, de sikeresen. Iuliu Maniu, aki tökéletesen beszélt magyarul, következetesen románul beszélt a budapesti parlamenti felszólalásain. Ezt csak azért írom, mert úgy vélem, hogy ez a tudás, ez a fajta küzdelem nem alakult ki a magyar közösségben, a politikusok és döntéshozók szintjén legalábbis egyáltalán nem.

A nép meg hogyan is merne magyarul beszélni, ha a városi tanácsos, megyei tanács elnöke – a sor napestig folytatható – soha nem beszél magyarul hivatalos közegben, pontosabban nem alakult ki ennek a gyakorlata. Alulról lehet építkezni, de hosszú időt igényel, ezzel a céllal léteznek advocacy/érdekérvényesítő szervezetek, csak az állam felelősségét, pontosabban mulasztásait, nehéz felszínre hozni, mert az államnál kell folyton jelezni azt, hogy az állam diszkriminál. 

A nyelvi jogi rendelkezések az RMDSZ szempontjából sikertörténetet jelentenek, ha kampányév van. Ugyanezek a nyelvi jogok hézagosnak bizonyulnak, ha számon kérik ezeket, ez azonban ritkán történik meg. A nyelvi jogi rendelkezéseket lehet módosítani, azt érdemben csak egy magyar képviselő tudja zászlajára tűzni, hiszen a többségi nem érti és nem is akarja érteni a kisebbségek nyelvhasználatának fontosságát.

Maros megyében az RMDSZ polgármesterek, jegyzők és tanácsosok előszeretettel mellőzik a nyelvi jogi kötelezettségeiket, nem fordítják le a kötelező dokumentumokat arra hivatkozva, hogy ez többletmunka. Többszörös elemzés után kiderült, hogy nem is lenne akkora többletmunka, mert a szöveg ismétlődik, elég lenne, ha egy két dokumentumot közösen lefordítanának, utána már egyszerűbb lenne. A többi megyében sem jobb a helyzet, vannak pozitív fejlemények, de a közigazgatás, államigazgatás, a törvényi háttér ellenére egynyelvű. Ezeknek a mulasztásoknak a fő oka a mentalitás, a jogokkal való élés tudásának hiánya.Mindaddig, ameddig a törvények adta lehetőségek minimumát sem tudjuk alkalmazni, nincs miért panaszkodni a többségre. A többség nacionalista és intoleráns a nyelvhasználat tekintetében, ez tény.

De a tapasztalatom az, hogy folyamatos nyomásgyakorlással, számonkéréssel változnak ők is. A legutóbbi ilyen példa apró történet, de tükrözi a vásárhelyi realitást. A karácsonyi díszkivilágítások ezelőtt egy pár évvel egynyelvűekké váltak, ezt egy nyílt levélben szóvá tettük Dorin Floreanál, aki tagadta, és titokban egy-két kivilágítást kicseréltetett. Azóta akadozott ez az ügy, minden évben leveleztünk a hivatallal, ez az első év, hogy „minden rendben” levél nélkül is. El kell mondanom, hogy ez nem a mi munkánk lenne, ha a hivatalban dolgozó magyar anyanyelvűek ezt fontosnak tartanák.  Az a jog válik joggá, amelyet egy közösség a valóságban alkalmazni tud, és él vele.

A papíron megfogalmazott jogok semmit nem érnek, de sajnos az RMDSZ is csak a papíralapú jogokkal foglalkozik előszeretettel, az alkalmazás valahogy bagatell üggyé sorvad. Nincs felelőse. Én ezt tapasztalom. Mindenki kifele, felfele mutogat az ujjával.

Pedig az oktatási törvénynél is látszik, mennyit ér az. Az új törvénynek, a magyar nyelvhasználatot tekintve sok pozitívuma van, magyar minősítések, magyar iskolai dokumentumok, szülők értesítése magyar nyelven stb. Vajon ki tud ezekről? Az orvosok által nem használt magyar nyelv esetén ugyanaz a helyzet. Viszont rengeteg eszközt használhatnánk, Országos Diszkriminációs Tanács, más szakmai EU-s fórumok ahova petíciókkal fordulhatunk, azzal a céllal, hogy használhassuk anyanyelvünket, pontosabban alkalmazzák a törvényeket.

A többség nem tart ott, hogy ezt emberbaráti szeretetből megtegye, nem várható el tőlük, sajnálatos, de így van. Láttam más nacionalista közösséget, mind egyformák. Ha ezt felismerjük, akkor nincs más dolgunk, mint felvállalni a piszkos munkát és tenni azért, hogy a jogaink érvényesülhessenek. Lehet, hogy egy pár évig, évtizedig reménytelennek tűnik, de minél többször lépünk, annál biztosabb a siker.

A magyar nyelvhasználat, tulajdonképpen kétnyelvűséget jelentene, ezt a gyakorlatot más ország is alkalmazza, és működik, egyik nyelv sem sérül. Én a magyar nyelvhasználatot végig úgy értelmezem, hogy mindeközben beszéljük a hivatalos nyelvet, és az anyanyelvünket is ismerjük.

A székelyföldi példák nem mindig ilyenek, és azokat én ugyanolyan egyoldalúnak tartom, mint a román nyelvet beszélők kizáró magatartását. A nyelvi jogokat szabályozó törvények nem jók és nem rosszak, mindaddig ameddig nem alkalmazzuk mi magunk azokat. Például a magyar pedagógusok nem fb-t írnak be az ellenőrzőbe,hanem jelest. Ettől még messze vagyunk ám.  Még a „magyar iskolánkban” (Bolyai) is fb-t írnak be a tanító nénik, az új fantasztikus törvény ellenére is.

Én úgy gondolom, hogy először közösségen belül kellene eldöntenünk, miért is fontos az anyanyelv, milyen nyelvi jogaink vannak, nekünk kell meg tanulni alkalmazni azokat, és csak ez után kérhetjük számon a gyakorlatba ültetést.