Ismét a Tahrír téren: egy éves a forradalom

Egyiptom a forradalom egyéves évfordulóját ünnepli. Minden szem a Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsán: vajon csak idő kérdése, hogy a hadsereg mikor adja áldását a Muszlim Testvérek kormányalakítására? Vagy az algériai Sötét Évtized árnyéka vetül az országra?

Majdnem pontosan húsz évvel ezelőtt, 1992. január 11-én Sádhlí Ben Dzsedíd algériai elnök az állami televízió esti élő adásában bejelentette, hogy országát nem vezeti tovább. Azt követően járt így el, hogy a hadsereg választás elé állította: vagy rendkívüli állapotot vezet be, és módosítja az alkotmányt, vagy megsemmisíti a választások eredményét, azok után, hogy iszlamista erők szerezték meg a szavazatok több mint négyötödét.  

Döntött, nem ő akarta országát átvezetni a pokol nyitott kapuján, ahonnan Algéria számára már nem volt visszaút. A polgárháború Sötét Évtizede borult az országra, százezrek halálához vezetve, miután a hadsereg megfogadta, hogy megmenti Algériát a „barbár iszlamisták uralmától, akik tizennégy évszázaddal akarják visszavinni az országot a múltba.”

Időben húsz évvel később, térben körülbelül kétezer kilométerre keletre, a kairói Tahrír tér a forradalom egyéves évfordulóját ünnepli, a Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsa pedig, ha minden igaz, átadja a hatalmat a mérsékelt iszlamista Muszlim Testvéreknek, és szövetségeseiknek Egyiptomban.

Amennyiben a megállapodás létrejön, és a történelem (ebben az esetben rossz-)  szokásához híven nem ismétli meg önmagát, ezzel egy teljes legitimitású, törvényesen megválasztott, a nép többségének akaratát tükröző, hiteles képviselet valósul meg, amely mérsékelt iszlamista erők és egy szekuláris párt együttműködése mentén jön létre, ezáltal Algéria legrosszabb-eset forgatókönyve helyett inkább a közelmúltbeli, tunéziai modellt juttathatja eszünkbe. Forradalom után, új alkotmány előtt Egyiptom izgatottan várja a folytatást. A Testvérek, 237 hellyel a törvényhozásban, most koalíciós partner után néznek. Számtani műveletek értelmében további 18 mandátumra van szükségük az 508 fős parlamentben. A legvalószínűbb jelöltként a szabadelvű Wafd párt jöhet szóba, akik a félhivatalos adatok szerint 43 vagy 45 helyet szereznek majd.

A félelmek és vészjóslás ellenére, az ultrakonzervatív szalafita an-Núr (A Fény) Egyiptomban így nem válik kormányalakító erővé, és iszlamista erők nem „sajátíthatják ki” az ország jövőjéről döntő Alkotmányozó Nemzetgyűlést sem, hiszen éppen a Wafd jelezte, hogy nem járul hozzá a modern, civil állam, mint kiindulópont feladásához az alkotmányozási folyamat során. A Wafd részvétele a kormányban nemcsak magától értetődően szélesebb társadalmi bázist jelent, de talán a most ünnepelt forradalom szekuláris örökségének is letéteményese lehet. Emellett, mindkét érdekelt szervezet aláírta még szeptemberben az úgynevezett Becsületkódexet, amely melletti rendületlen kitartásukat – bár az jogilag voltaképpen nem kötelező érvényű – több ízben is megerősítették. 

Most a hadseregen tehát a világ szeme: hiszen mind a Testvérek, mind koalíciós partnereik jelezték elkötelezettségüket az egyiptomi állami működés tartalmi, nem pedig formai változtatásai mellett az átmenet során, továbbá amellett, hogy a nem-, vagy nem vallásos muszlimok saját meggyőződésük szerint alakíthassák vallási és személyes ügyeiket, életüket. Ez biztató fejlemény lehet, az ország pedig emelt fővel ünnepelte a forradalom egyéves évfordulóját országszerte. A kairói belvárost, valamint Szuez és Alexandria központjait már kedd este ellepték fiatal tüntetők. A forradalom további céljai megvalósításának szükségessége – amelynek véghezvitelét a Muszlim Testvérek és támogatóik, és az Április 6. fiatal mozgalom szemében a hadsereg gátolja – csakúgy, mint a büszkeség, a hűség a mártírokhoz, és az elért eredmények megünneplése, erőt adhat a nehézségek közepette.

Ahogyan a rendkívüli állapot felfüggesztése is, Mohamed Husszein Tantawí tábornagy, vagyis a Fegyveres Eről Legfelsőbb Tanácsa részéről az évfordulón. Reményre adhat okot, hogy a nyolcvanmilliós ország nem szédül alá iszlamizmus, és annak rögeszmés, hadsereg általi démonizálásának ütközőhelyéről a polgárháborús pokol tornácára, ahogy az Algériával történt.

A nehézségek, változatlanul, az előző rendszer elszámoltatásának lassan őrlő malmai, a hadsereg jó szándékába vetett általános bizalmatlanság – főként a Fegyveres Erők Legfelső Tanácsának „alkotmány feletti kiváltságai” és túlkapásai miatt – és nem utolsó sorban a gazdasági hanyatlás. A turizmusnak, mint húzóágazatnak, és a külföldi befektetéseknek nem kedvez a riasztó instabilitás, a koherens közpolitika hiánya, a fennálló kaotikus viszonyok az új alkotmány elfogadásáig és a civil uralom megvalósulásáig, amelyek együttesen, közvetve a szegénység terjedéséhez vezetnek.

1991-ben, egy vele készült interjúban az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Nagíb Mahfúz úgy fogalmazott: „az egyiptomiak többsége ma azzal van elfoglalva, hogy jusson a mindennapi kenyérhez. Csak a műveltek értik azt, hogy működik a demokrácia.”

2011-ben, húsz évvel később, talán az egész ország elkezdte megérteni. A tárgyi értelemben és szellemiségében is újjáépülő ország pedig idővel, stabilizálódik, és talán ezáltal a gazdasági nehézségeken is túllesz.