Noha az utóbbi időkben tanúi lehetünk annak a folyamatnak, amely során a kubai vezetés egyre több olyan gazdasági és politikai reformot jelent be, ami a szigetország külföld felé történő nyitását szorgalmazzák és segítik elő. Ebben természetesen partner az Egyesült Államok is, így megvan a reális esélye annak, hogy a két ország közötti bilaterális kapcsolatok rég látott mértékben javuljanak. Azonban a mai napig „várólistán” van néhány olyan ügy, amely a konszolidációt hátráltatja, és még mindig a kubai-amerikai közeledés gátja. A karibi országot sújtó embargó 50. évfordulója alkalmából ezekről az ütközési pontokról készítettünk összeállítást.
Nem lesz egyszerű menet
Biztató jelek mutatkoznak arra vonatkozóan, hogy a már hosszú évtizedek óta konfliktusokkal terhes amerikai-kubai kapcsolatok végre konszolidálódni fognak. Amerikai részről megvan a hajlandóság arra, hogy eltöröljenek bárminemű utazásokat érintő korlátozást a szigetország viszonylatában, így lehetőséget adva az esetlegesen szétszakadt családok egyre gyakoribb találkozására. A kubaiak pedig fokozatosan enyhítenek azokon a berögzült politikai és gazdasági szabályokon, amelyek a hidegháború kezdete óta meghatározták a kubaiak mindennapi életét, és amelyek most egy nagyobb szabadságfok elérése felé mutatnak. Lassan tehát kialakul a két ország közötti közös nevező, a folyamatot azonban nem várt bukkanók és akadályok hátráltatják és teszik nehezebbé.
Ilyen akadály többek között Alan Gross esete is. A férfi a marylandi Potomacban született, egy zsidó felekezetű család fiaként. Foglalkozása szerint az USAID (United States Agency for International Development) amerikai nemzetközi fejlesztési ügynökség munkatársa, és így számos alkalommal utazott már a világ országaiba, bevallása szerint 50 országban tevékenykedett megbízói által. Járt Irakban és Afganisztánban is, ahol nagy szakértelmének köszönhetően a bevonult amerikai csapatok egyes technikai eszközeit segített elterjeszteni a helyi, frissen kiképzett rendőri egységeknél. A szervezet tehát különféle célból ad pénzbeli és egyéb anyagi juttatásokat a különböző országok kormányainak vagy egyes társadalmi szervezeteinek.
Nem volt ez másképp Kuba esetében sem. Gross 2009-ben utazott legutóbb, immár ötödik alkalommal a szigetországba. Az egyébként masszív katolikus keresztény ország apró, zsidó közössége számára szállított olyan híradástechnikai eszközöket, amelyek a közösséget segítették volna egyfelől a mindennapi kommunikációban, másfelől ezekkel az eszközökkel tartani tudták volna a világ összes többi, kisebb-nagyobb zsidó közösségével a kapcsolatot, ide értve mind az Egyesült Államokat, mind magát az izraeli zsidó államot.
Kubában azonban több szempontból is más a helyzet, mint az említett közel-keleti államokban, mivel a castrói kormányzat és az ország törvényei kifejezetten tiltják az olyan híradástechnikai eszközök Kubába juttatását, eladását és kereskedelmét, amelyeket veszélyesnek ítélnek a politikai rendszer és a kubai társadalom egészének biztonsága szempontjából. Nem kell nagy dolgokra gondolni, hiszen a legutóbbi hónapokig ide tartoztak az európaiak számára már teljesen természetesnek számító mobiltelefonok is. A törvényi szabályozás már évek óta létezik, ezért amennyiben Gross tisztában volt velük, akkor tudnia kellett volna, hogy tettét teljesen jogosan minősíthetik illegálisnak, és szabhatnak ki rá börtönbüntetést.
A történetet azonban még egy, Gross számára súlyosbító jellegű tényező tovább árnyalja. Amikor a havannai repülőtéren a kubai hatóságok elfogták és letartóztatták, lefoglalták a nála található csomagokat és eszközöket is. Ezeken viszont olyan, a demokráciát népszerűsítő dokumentumokat találtak, amelyek önmagukban alkalmasak arra, hogy a szigetországban politikai elégedetlenséget szítsanak, és így potenciálisan felboríthassák velük a közrendet.
Nem kellett sok ahhoz, hogy a kubai hatóságok megtalálják a kapcsolatot Gross és a kormányzat ellenzéke, így a Kubában tartózkodó Castro-ellenes csoportok és a Miamiban található emigránsok között. Ez a gyanú a tiltott eszközök kereskedelmének vádját rögtön államellenes kémtevékenységgé minősítette át, amit nem kell taglalni, hogy súlyosabban büntetnek valamennyi országban, nem csak Kubában.
A zsidóság is belekeveredett
Teljes joggal vetődött fel a kérdés, hogy a kicsiny kubai zsidó közösségnek miért volt szüksége a fent nevezett híradástechnikai eszközökre? Egyáltalán, milyen érdekük fűződne a jelenlegi kubai vezetés megbuktatásához?
Amint kiderült, semmilyen. Igaz, hogy a katolikus országban élnek zsidók, ők azonban teljes mértékben integrálódtak a helyi társadalomba, és ennek megfelelően nem alkotnak zárt csoportot, főleg nem olyan közösséget, amely a politikai vezetés ellen szítja a lakosságot. Amíg Gross védője, Peter J. Kahn és a washingtoni szervek azt állítják, hogy Gross nem akart semmi olyat tenni, ami a kubai törvényekbe ütközik, és a férfi célja csupán az volt, hogy a kubai zsidóságnak nyújtson segítséget, nos, ezt mind az ügybe belekeveredett zsidó közösség képviselői, mind maga a kubai kormányzat elutasítja.
A kubai zsidók állásfoglalásával kapcsolatban két opció merülhet fel: vagy egyszerűen letagadják a kapcsolatot, vagy bevallják, hogy nem is ismerik Grosst. A tapasztalat ez utóbbit támasztotta alá. Sem Adela Dworin, a Beth Shalom Temple elnöke, sem Mayra Levy, a Szefárd Héber Központ szóvivője, sem a zsidó hírügynökség (Jewish Telegraphic Agency) nem tud arról, hogy Gross felkereste volna őket valaha, illetőleg hogy akármilyen kapcsolatuk lett volna valaha a férfival.
Kubai részről is hamar tagadták a washingtoni álláspontot, aminek több oka és gyökere van. Egyfelől a kubai egyházak tanácsa (Consejo de Iglesias de Cuba – CIC) sem tud arról, hogy a tanács alá tartozó, a keresztény mellett az országban található nem keresztény egyházak egyike, a zsidó felekezet bárminemű kapcsolatot ápolt volna Gross-szal. 2010-ben egy washingtoni találkozón ezt közölték is a kubai ügyekkel foglalkozó amerikai hivatallal, hiszen a kubai zsidóságnak már Gross tevékenysége előtt megvolt minden olyan technikai eszköze, amelyeket állítólag a férfi szállított volna nekik. Jól felszerelt informatikai laboratóriumot működtettek, email és Internet kapcsolat is a közösség rendelkezésére állt.
A megfelelő informatikai infrastruktúra kiépítésének anyagi és pénzügyi hátterét Gross előtt és rajta kívül számos szervezet finanszírozta és biztosította, így a B’nai Brith (a kubai zsidóság egyik szervezete), de a támogatók között megtalálhatóak a kanadai zsidó kongresszus (Canadian Jewish Congress – CJC) és az egyesült zsidó bizottság (United Jewish Committee – UJC) is. Arturo López-Levy, a B’nai Brith vezetője az ügy kapcsán sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a többségi kubai keresztény társadalommal békés együttélésben élő helyi zsidóságot ilyen módon próbálják belekeverni egy olyan történetbe, amelyhez egyáltalán semmilyen közük sincs.
López-Levy elmondta továbbá, hogy azért sincs szükségük a Grosshoz hasonló személyek esetleges támogatására, mivel a már kiépült informatikai rendszer mellett (amelyhez nem kell az amerikai férfi, hogy a világ többi zsidó közösségével való kapcsolattartást az Interneten keresztül megvalósítsa) a felekezethez tartozó diákoknak minden évben lehetőséget tudnak biztosítani arra, hogy felkeressék magát Izraelt, kirándulásokat tegyenek és tanulmányokat végezzenek a zsidó államban. Ehhez a projekthez azonban semmi szükségük nincs az amerikai támogató szervezetek (mint az USAID) segítségére, mivel azt a B’nai Brith saját maga szervezi meg és bonyolítja le évről évre.
Kubai részről az lehetne az egyetlen probléma, hogy az ügybe belekevert zsidó közösség emiatt összerúgja a port a Castro-testvérekkel. Azonban ettől nem kell tartani, mivel a kubai kormányzat nagyon jó kapcsolatot ápol a helyi zsidókkal, aminek nem csak Fidel, de öccse, Raúl Castro is bizonyságát adta a korábbi évek során.
Noha az idősebb testvér évtizedeken átívelő kormányzása idején nem egyszer bírálta Izraelt a palesztinai megszállt területeken tanúsított magatartása miatt (biztonsági kerítés, telepes-program), a zsidóság történelmi teljesítményét azonban messzemenően elismerte. Az amerikai újságíró, Jeffrey Goldberg szerint Fidel úgy véli, hogy „nincs még egy olyan nép a világon, amelyik annyit szenvedett volna, mint a zsidóság. Nemcsak elűzték őket földjükről, de gyötörték és embertelen bánásmódban részesítették őket szerte a világon. A zsidóknak sokkal nehezebb a létezés, mint nekünk. Semmi sem hasonlítható a holokauszthoz” – mondta.
A jelenlegi elnök, Raúl Castro pedig azzal bizonyította megbecsülését, hogy a 2010-es hanuka ünnep keretén belül meglátogatta a zsidók fesztiválját a fővárosi Shalom Zsinagógában, amelyet a kubai televízió élőben közvetített, és a legnagyobb kubai napilap, a Granma is címoldalon közölt.
Konfliktusokkal terhelt múlt
Ezért a kubai vezetés nem a helyi zsidó közösséget hibáztatja a történtekért, hanem az amerikaiakat. A két ország történelmét ismerve ez korántsem meglepő, hiszen a hidegháború legforróbb pár napja, a kubai rakétaválság (1962) is pont a szigetországba telepített szovjet rakéták és a rájuk adott amerikai reakció miatt volt kulcsfontosságú. Noha a hidegháború a Szovjetunió vezette szocialista tömb fokozatos felbomlásával már 1989-től véget ért, az amerikaiak azonban ennyivel úgymond „nem érték be”. Két híres törvényt fogadtattak el az 1990-es években, amelyektől azt remélték, hogy lehetetlen helyzetbe hozza a kubai vezetést olyannyira, hogy a társadalmi elégedetlenség végül elsöpri őket, és a szigetországban is megdől a kommunizmus.
Az 1992-es, benyújtója után elnevezett Torricelli-törvény a gazdasági embargó helyett a politika terén kívántaszűkíteni Kuba mozgásterét. A jogszabály ugyanis pénzügyi kereteket biztosított arra a célra, hogy az amerikai szervek nyíltan (anyagilag is) támogassák mind a floridai kubai emigránsokat, mind a szigetországban található ellenzéket, és így azok segítsenek aláásni a kubai rezsimet.
Ilyen történelmi előzmények mellett már jobban érthető a kubaiak válaszlépése Gross letartóztatása kapcsán. Kubában a 88. törvény 11. bekezdése külön ezzel a problémával foglalkozik, az ilyen ügyekben szankcionál. A törvény szövege ugyanis világosan kimondja, hogy bármilyen harmadik személy, az Egyesült Államok kormányától, ügynökségeitől, képviselőitől, vagy bármilyen velük kapcsolatba hozható egyéb természetes vagy jogi személytől közvetlenül pénzügyi vagy bármilyen más anyagi juttatást elfogad, forgalmaz, vagy forgalmazásában részt vesz, háromtól nyolc évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható.
Hogy a kubaiak jogi érvelésük alapját még inkább kiszélesítsék, további jogalkotási példákat hoztak fel igazuk alátámasztására, hiszen nem kell messzire menni teljesen hasonló példáért. Rögtön az Egyesült Államokban is törvény szabályozza a külföldi személyek tevékenységét e tekintetben, és törvényszegés esetén is viszonylag súlyos büntetést, öt év börtönt és 10 ezer dollár pénzbírságot állapít meg. A francia büntető törvénykönyv (Penal Code) még ennél is szigorúbb. Tíz év börtönnel és 150 ezer eurós pénzbírsággal sújtja azokat a külföldi ügynököket, szervezeteket, cégeket, akik bármilyen, az alapvető nemzeti érdekekkel ellentétes eszközt, információt, tárgyat, dokumentumot vagy adatot terjesztenek, illetve gyűjtenek.
A kubai hatóságok által érvként felhozott jogi környezet alapján az ügyészség a tavalyi év február 4-én olyan államellenes bűncselekményért, amely veszélyezteti Kuba szuverenitását és biztonságát, mintegy 20 év letöltendő börtönbüntetést kért a bíróságtól. A lefolytatott tárgyalás végeredményeként ugyan Gross büntetése némiképp enyhült, mivel a korábbi 20 helyett csupán 15 évet szabtak ki rá büntetésül. Védője, Peter J. Kahn azzal érvelt, hogy védence csupán ártatlan áldozata egy, a kubai vezetés és az Egyesült Államok között kirobbant diplomáciai viszálynak. A bíróság azonban úgy látta, hogy ennek a viszálynak pont Gross volt a kirobbantója – így kimondatlanul tisztázták a kubai zsidóságot is a férfival való kollaboráció esetleges vádja alól.
Judy Gross, a férfi felesége a büntetés súlyát figyelembe véve látogatási engedélyt kért a kubai hatóságoktól, és egyúttal levelet is írt – egyenesen Raúl Castrónak. A feleség levelében bocsánatot kért férje tevékenységéért, megértéséről biztosította a kubai kormányzatot azzal kapcsolatban, hogy ilyen keményen büntetik az államellenes bűncselekményt elkövetőket, de véleménye szerint férjének soha nem állt szándékában bármi módon megsérteni a kubai kormányzatot. Judy Gross szerint férje azért került bajba, mert megbízói nem tájékoztatták kellő alapossággal az esetleges veszélyekről (hogy tevékenysége a kubai törvények szerint büntetendő).
Nem Gross az egyetlen akadály
Mivel Gross amerikai állampolgárként került kubai börtönbe, ezért az ügy a washingtoni vezetést is kínosan érintette. De a kubai-amerikai kapcsolatok konszolidációjában nem csak Alan Gross esete az egyetlen, amely hátráltató tényező. Már 1998 óta húzódik az úgynevezett kubai ötök („Cuban Five”) ügye. Az öt férfit a kubai kormány küldte Miamiba, hogy derítse fel a kormányzat ellen tevékenykedő esetleges terroristacsoportokat és gyanús személyeket, miután bombatámadás ért több havannai turistákat tájékoztató központot is. A támadások után a kubaiak találkoztak az FBI vezetőivel és mintegy 40 dossziét adtak át, amelyek szerintük egyértelműen bizonyították a terrorveszélyt. Majd vártak, de nem történt semmi érdemleges, ezért küldték az öt kubait amerikai földre, akiket viszont az FBI letartóztatott. Az esettel kapcsolatban Ricardo Alarcón, a kubai Nemzetgyűlés elnöke úgy nyilatkozott, hogy a valódi veszélyt nem a kubai ötök jelentik, hanem a Floridában élő kubai emigránsok.
Miután leülte 13 éves börtönbüntetését, tavaly elengedték az öt közül az egyik kubai férfit, René Gonzálezt, de a két ország kapcsolatában még van min javítani. Amíg mindkét oldalról állandóan meggyanúsítanak valakit kémkedéssel (mint Grosst, az ötöket vagy a Megmentő Testvéreket, akik szórólapokat dobtak ki repülőgépükből Kuba felett, és akiket azután a kubai légierő le is lőtt), addig nehéz lesz normalizálni a bilaterális kapcsolatokat Kuba és az Egyesült Államok között.
Az elkötelezettség mindenesetre megvan. Alarcón bízik Barack Obama elnökben e téren, aki szerinte sokkal jobb választás volt, mint az előtte az elnökséget betöltő George W. Bush. A Fidel háttérbe vonulásával a kompromisszumkészebbnek tekintett ifjabb Castro-testvér, Raúl pedig utat enged a fokozatos politikai és gazdasági enyhülésnek és a külföld felé való nyitásnak. Az Alan Gross ügyéhez hasonló eseteket kell már csak megoldania a két ország diplomatáinak ahhoz, hogy a korábbinál sokkal közelebbi kapcsolat jöhessen létre az Egyesült Államok és a szigetország között. Erre David Shneyer rabbinak kézenfekvő ötlete is van. A Grosst a börtönben meglátogató rabbi szerint le lehetne bonyolítani egy olyan cserét, mint amilyet az izraeliek is megkötöttek a palesztinokkal, amikor Gilad Shalit izraeli katonát a palesztinok 1000 fogolyért cserébe engedték el. Ha az ehhez hasonló kölcsönös megállapodások felváltják az egyoldalú vádaskodásokat, akkor talán mindkét ország egy szebb jövő felé mozdulhat el.