Arab csúcstalálkozó új arcokkal, régi megosztottsággal

Az utolsó bagdadi arab csúcs – amelyre 1990-ben, hasonlóan március végén került sor – és a most véget ért találkozó között van különbség, de az valahogy mégsem olyan nagy.

Ez a csúcs részben más volt, mint a korábbi bagdadi. Moamer Kaddafi nem szórakoztatta bohózatba illő megnyilvánulásaival, zavaros jóslataival és extravagáns megjelenésével az egybegyűlteket. Jasszer Arafat sem üdvözölte tart karokkal, fáradhatatlanul a jelenlevőket, tisztségtől függetlenül, jobbról-balról csókolgatva őket jellegzetes kúfíjjájában. Bassár el-Aszad a sorok között nem “félemberezte” le a szaúdiakat, nem volt ott Szaddám Husszein a tőle megszokott arroganciájával, vagy a közömbösségének kivonulásaival hangot adó Zén el-Abidín Ben Ali, és ezúttal Ali Abdullah Száleh sem jött szokásos szarkasztikus megnyilvánulásaival, vagy sajátosan elvont metaforáival. 

Az “ismerkedési találkozón” ellenben sok új arc bukkant fel, például az arab tavasz eredményeként hatalomra jutott tunéziai Dr. Munszif Marzúkí (egy évre szóló mandátummal), a jemeni Ábd Rabbó Manszúr Hádi (akinek elődje, Száleh még mindig kísért országában) a líbiai Musztafa Abdul Dzsalíl (aki ugyan több mint törzsi vezető, ám kevesebb, mint köztársasági elnök, és átmeneti kormányának hatalma gyakorlatilag alig néhány kilométerre terjed ki székhelyétől jelen állás szerint), az egyiptomi Számí Háfez Anan (aki a Fegyveres Erők Legfelső Tanácsának helyettes elnöke, hiszen az egyiptomi elnökválasztás még várat magára), és az iraki Núrí al-Maliki (aki végső soron a síita Irakot képviselte csak, országa megosztottsága miatt).

Amiben a tavalyi “profilváltás” és a résztvevők tablójának jelentős változása ellenére a csúcs mégis hasonló volt a korábbiakhoz, az az, hogy egyetlen releváns ügyben sem volt képes közös álláspont megfogalmazására. A destabilizálódott Irak, bár egy hétig nemzeti ünnep volt, ezen kívül más hasznát egyelőre úgy tűnik, nem fogja látni a 22 év után ismét fővárosában megrendezett csúcsnak, a találkozó legfontosabb ügyének számító szíriai válság már rég Kofi Annan kezébe került, minthogy az Arab Liga nem volt képes közös álláspont kialakítására, Palesztina ügye ugyanolyan megoldatlan, mint mindig is volt.  

Csúcs. Bagdadban valójában több különböző arab világ (vagy tényleges képviselet híján inkább “szellemisége”) találkozott. A jelenleg a rendszer és ellenzéke között polgárháborús viszonyokat átélő Bahrein és Szíria, a forradalmak utáni stabilizáción fáradozó Tunézia és Egyiptom, a megbuktatott autoriter rendszerek cseberjéből a széteső államiság vederjébe kerülő Líbia és Jemen, az uralkodók pluralizáció irányában tett lépései, vagy egyéb, demokratikus működésre emlékeztető mechanizmusok révén előrelépéseket felmutató Algéria, Jordánia, Kuvait és Marokkó, végül az állami vagyon és prémiumok segítségével a társadalmakat talán ideig-óráig megnyugtató Szaúd-Arábia és a többi Öböl menti Együttműködési Tanács (ÖET) tagország.

A Szíriával kapcsolatos álláspont, illetve geopolitika mentén további öt kategóriába sorolhatók ezek a legfelsőbb szinttől a nagykövetekig mindenféle minőségben, vagy egyáltalán nem képviselt arab világok. Irán (és ezáltal a szír rendszer) szövetségese a vezetés szintjén (Szíria, Irak és részben Libanon), nemzetközi intervenciókat, vagy a szíriai ellenzék felfegyverzését szorgalmazó “héják” (Szaúd-Arábia és Katar, valamint más ÖET-tagok), a szíriai ellenzékkel hallgatólagosan szimpatizáló, ám elképzeléseiket konkrétan nem megfogalmazó országok, a vezetés és az ellenzék közötti párbeszédet szorgalmazó, Kofi Annan béketervében gondolkodó többi arab ország,  és elsősorban a humanitárius ügyekre koncentráló Tunézia, Szudán és Szomália.

A Bűvös kocka 2011-ben elvettetett, az hogy ötször ötös rácsán mi rakható ki, a jövőre nézve, összetettsége miatt nehezen eldönthető. Az azonban bizonyos, hogy a nagy várakozások, biztonsági előkészületek és díszletek ellenére ennek a kockának a képviselete  változatlanul egy hatalmas gittegylet benyomását kelti.