Az Élysée-sze​rződés, 50 évvel később

Konrad Adenauer kancellár és Charles de Gaulle tábornok 1963. január 22-én írta alá a francia-német együttműködésről szóló szerződést. A megállapodás a világháborúk alatt szembenálló két európai nagyhatalom közötti megbékélési folyamat első lépése volt, amely lehetővé tette az európai építkezést. Bár a két ország közötti kapcsolatok nem voltak mindig zökkenőmentesek, az Európai Unióban továbbra is meghatározó szerepet töltenek be. A sajtó számos, Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy, valamint az őt követő Francois Hollande elnök találkozóiról szóló beszámolója is erről tanúskodik.

A szerződés aláírásának ötvenedik évfordulója alkalmából a budapesti Goethe Intézet és Francia Intézet közös rendezvénysorozatot indított, melynek nyitóelőadását az „Az Élysée-szerződés, 50 évvel később – Megbékélés, barátság, közömbösség” címmel tartották, amelyen Anne-Marie le Gloannec politológus, Németország-szakértő, a Párizsi Politikatudományi Intézet és a Kölni Egyetem tanára, Gisela Müller-Brandeck-Bocquet, a Würzburgi Egyetem nemzetközi kapcsolatok és európai kutatások központjának tanára és Pállinger Zoltán Tibor, az Andrássy Egyetem tanára tartott előadást. Az esemény keretében szó volt a francia-német kapcsolatok fontosságáról. Ez az esemény a hat hónapon át zajló, a Francia-Német Alap és a párizsi Francia Intézet támogatásával létrejött francia-német előadássorozat első része.

Elég volt a háborúból

Ötven évvel ezelőtt az európai közgondolkodás és az akkori vezetők arra az elgondolásra jutottak, hogy néhány évvel a szörnyűséges pusztítást és Európa kettéosztottságát eredményező második világháború után be kell fejezni az egymással való szembenállást és tartós békét kell kialakítani az öreg kontinensen. Ezekkel a szavakkal nyitották meg az Elysée-szerződés aláírásának ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett tanácskozást és emlékévet, amelyet az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem, a Goethe Intézet és a Francia Intézet közösen rendezett az egyetem dísztermében.

A meghívott előadók méltóképpen reprezentálták mindkét oldal nyelvét, gondolkodásmódját, hozzáállását, valamint az alapos tudományos felkészültséget. Ez utóbbit azért is nem volt nehéz, mivel mindhárom előadó egyetemi oktató, kutató, az érintett országok alapos ismerője.

A beszélgetést az est moderátori szerepét is betöltő Pálinger Tibor Zoltán kezdte, aki elmondta, hogy ő maga testesíti meg mindkét nyelv egységét és azt a jelenséget, amelyben egyesül mindkét kultúra. Svájci-magyar állampolgárként, egyrészt az unión belülről, de az unión kívülről is szemléli mindannak működését. Pálinger ugyanis Svájcban, a francia-német határhoz közel született, számára természetes, hogy a mindennapi életben franciául és németül beszélgetnek, intézik hivatalos ügyeiket és ez által mindkét kultúra nagy hatással van az ott élőkre. Továbbá elmondta azt is, hogy az egész európai integráció és az abból kialakuló európai egység azért jött létre, hogy rendezze a német-francia viszonyt, amely a háború után hosszú évekig mételyezte az akkori európai kapcsolatokat. Azonban sem Franciaország, sem Németország nélkül nem jöhetett volna létre mindaz az integrációs siker, amely azóta is jellemzi az Európai Uniót.

Véleménye szerint azonban a rendezvénysorozatnak és a nyitóbeszélgetésnek sem az a célja, hogy az egyénileg elért sikerekről beszéljünk, hanem arról, hogy ez az együttműködés milyen forrásokból táplálkozhat, mivel járult hozzá az összeurópai sikerhez. A témával kapcsolatos kiemelkedő élményének nevezte, amikor fiatalkorában a német-francia határhoz közeledve azt tapasztalta, hogy a korábbi határőr állomás épülete már nem szolgál védelmi célokat, csupán turistalátványosság lett. A határon szabadon, minden ellenőrzés nélkül lehetett átjutni, valóban megélve a mozgás szabadságát. Megemlítette, hogy ő ekkor értette meg igazán, mit is jelent az európai együttműködés. Utalt arra, hogy mi magyarok is hasonló érzéssel és jelenséggel találkozhatunk, ha a nyugati határ irányában hagyjuk el az országot.

Magáról az Elysée-szerződésről elmondta, hogy azt Charles de Gaulle francia elnök, valamint Konrad Adanauer a Német Szövetségi Köztársaság kancellára írt alá azzal a céllal, hogy rögzített eljárási keretben, a legfontosabb külpolitikai kérdésekben egyeztetnek és együttműködnek, közös álláspontot képviselnek. Ez a bilaterális együttműködés ma is nagyon fontos a két ország életében, azonban már a létrehozásakor léteztek ellentétek a két oldal között. De Gaulle ugyanis ismerten ellene volt az erős transzatlanti együttműködésnek, nem kívánta sem az Amerikai Egyesült Államokat, sem Nagy-Britanniát bevonni a háború utáni európai rendezésbe, tartva a szuperhatalom túlzott hatalmi térnyerésétől.Adanauer ezzel szemben mélyen hitt abban, hogy átfogó megoldásra csakis egy kiszélesített együttműködéssel lehet jutni, amelyben Németországnak is jelentős szerephez kell jutnia.

Máig ható rendszer

Az ellentét ellenére az együttműködés a mai napig működik. A két ország különbsége megmutatkozik kulturális és történelmi téren, de amik ma a legtöbbet emlegetett területek, a gazdaság és a politika területén is. Németország egy szövetségi alapon működő parlamentáris ország, amely a fiskális és monetáris fegyelmet nagyon komolyan veszi. Az euró legnagyobb haszonélvezőjeként és legnagyobb felelőseként kiemelten fontos számukra a közös valuta megőrzése. A gazdaságban is abszolút piacvezéreltség jellemzi őket, amelyben az állam csak a kereteket adja meg, annak kitöltését a piacra bízza. Ennek köszönheti kiemelkedően erős ipara és exportja.

Ezzel szemben Franciaország félprezidenciális rendszer, amelyben erős az állam vezérlő szerepe a gazdaság majd minden területén. Politikailag kiemelt szerepe van az elnöknek. Franciaország erős katonáságával és moderátori szerepével kíván befolyásos pozíciókat elnyerni a világ politikai színpadán.

Ezek az alapvető működésbéli különbségek erősen megmutatkoznak az euró megmentése, a bankmentő alap és az Európai Unió politikai problémáinak rendezése körüli ellentétekben. Ezen azonban felül kell emelkedniük az országok vezetőinek, erre látunk is példát. Az együttműködés néha lelassul, de mégis biztosan az európai integráció motorjának mondhatjuk német-francia tandemet.

A 2004-es integráció előtt szükséges volt az uniós intézmények megerősítése. Ez a szupranacionális, vagyis az államok feletti szint megerősítését jelentette. A tagállamok ekkor részlegesen feladták nemzeti szuverenitásukat, hogy egy egységes struktúrában, az uniós intézmények képviseljék azt. Ezen folyamat okán gyengültek a bilaterális kapcsolatok és eltolódtak a közös brüsszeli képviselet felé. Azonban a 2008-as válságban felmerülő problémák és az arra adott elégtelen brüsszeli válaszok az erősebb politikai vezetésre adtak okot. Így az egyes tagállamok visszavettek a korábban átadott jogokból, a korábbi bilaterális kapcsolatok megerősödtek. Ennek volt egyfajta „clearing” funkciója. A két ország meghatározó európai szerepe automatikusan vezetett a jelenleg is tapasztalható duális európai vezetéshez és válságkezeléshez. Pálinger szavait Max Weber idézetével zárta, aki szerint ,, Németország és Franciaország kapcsolata olyan, mint lassú fúrása egy kemény fának,,.

Más szemszögből

A szót ezek után a másik két előadó vette át, Anne-Marie le Gloannec és Gisela Müller-Brandeck-Bocquet, akik párhuzamos előadásukban elmondták, hogy az idén ötvenéves Elysée-szerződés példaként szolgálhat a szoros együttműködésre, más, nem csak európai államok számára is. Az előzmények után, amelyek közül kiemelték, hogy a háború után a franciák nagyon szigorú feltételekkel szállták meg az elszászi területeket, elképzelhetetlennek tartották, hogy a nagy Német Birodalom valaha is visszatérhessen. Azonban az akkori vezetésben más hangok is voltak, amelyek puhább politikát, megegyezést sürgettek, nem látták fenntarthatónak a katonai megszállást, és a hosszú távú béke és előrehaladás megteremtését tűzték ki célul. A nemzetközi politikai közegben ezekben az években olyan fontos események zajlottak, mint a koreai háború, az 1956-os magyar események, a meghatározó nyugati gondolkodási keret pedig Truman-doktrína volt. Ezek a tényezők együttesen vezettek el a felismeréshez, hogy szorosabb együttűködésre van szükség Európában. Az USA erős nyomás alá helyezte korábbi szövetségeseit a mielőbbi rendezés érdekében. Maga de Gaulle is belátta, hogy szükséges egy erős, ám katonailag gyenge Nyugat-Németország, amely együttműködik a nyugattal és a transzatlanti szövetséggel ezáltal demokratikus végvárként működik a Szovjetunióval szemben.

1957-ben a két ország együttműködése odáig jutott, hogy a mindkét fél számára fontos acéltermelésében megegyezésre jutottak. Ennek adott keretet az 1957-ben aláírt Római Szerződéssel létrehozott Európai Szén- és Acél Közösség (ESZAK). Ennek a mai Európai Unió alapját képező entitásnak a tagjai lettek azonban a két ország mellett Olaszország és a Benelux-államok is. Ezzel a két országon túl mutató egység jött létre, amely a történelem során mind több államot fogadott a sorai közé.

Az Elysée-szerződés alapján működött együtt Merkel és Sarkozy is, amelyet „Merkozy- folyamatnak” neveztek. Ez az együttműködés, átalakítva ugyan, de tovább él ma is Hollande elnök és Merkel között. Az Euro-Plus egyezmény, az Európai Stabilitási Mechanizmus, a Görögországnak nyújtott segítség mindegyike ehhez a két országhoz is erősen kötődik. Ők vezetik végig az EU-t ezen a válságon, ezáltal tőlük is várja mindenki a megoldást. A stabilizációban kiemelt szerepe van Merkelnek, ezért is jelentős a 2014-es szövetségi választás.

Újabb szereplő?

Az együttműködés lendülete azonban alábbhagyott és szükség lenne némi frissítésre. Ez a kettős szövetség ugyan erős alapokon nyugszik, de túlságosan kicsi, így felmerül a kérdés, hogy ki képes kiegészíteni. A belgák, osztrákok? A gyenge ibériai országok? Vagy valamely skandináv állam?  A nemrégiben átadott Nobel-békedíj hogyan hat az integrációra? Erősíti-e vagy hatástalan lesz? Mi lesz Nagy-Britanniával? Valóban kiválik az EU-ból, mintahogyan azt Cameron miniszterelnök is felvetette? Népszavazás az EU tagságról várhatóan lesz 2014-ben, és annak eredménye sorsfordító lesz mindkét fél számára. Ennek alapján megállapítható, hogy Nagy-Britannia semmiféleképpen nem alkalmas e tandem együttműködésének felfrissítésére. Következtetésként megállapították, hogy feltehetően Lengyelország szerepe fog megerősödni és Varsó fogja kiegészíteni a német-francia tandemet. Lengyelország mind gazdasági és politikai fejlettsége, mind pedig lakossága alapján méltó társa lehet Franciaországnak és Németországnak. Új lendületet, javaslatokat és új forrásokat hozhat ebbe az együttműködésbe.