Egy forradalom húsba vág

Február végén jelenik meg Jászberényi Sándor „Budapest–Kairó, Egy haditudósító naplója” című regénye a Libri kiadónál. A könyv a 2011-es egyiptomi eseményeket követi nyomon, szerzője a forradalmat a kairói utcákon élte meg és élte túl. Az arab tavasz eseményeit ezúttal egy magyarországi újságíró szemszögéből ismerhetik meg az olvasók. Jászberényi Sándor regényéből az elkövetkező hetekben részleteket közlünk.

     „2011. január 24. van, a fiammal játszom Budapesten a lakásomban, amikor csörög a telefon. Májkel Ájjád hív, a volt egyiptomi asszisztensem. A hangja izgatott, azt mondja, egészen biztos abban, hogy 25-én, a „Rendőrség Napján” komoly tüntetések lesznek az országban, és jó lenne, ha mihamarabb repülőre szállnék és jönnék tudósítani.    Májkellel 2009 óta dolgozom együtt, a Magyar Narancs hetilapnak írtunk cikkeket. A munkaviszonya akkor szűnt meg, amikor a barátnőm terhes lett és hazarepültünk szülni. Bátor fiú, velem volt, mikor a Muzulmán Testvériség tagjaival készítettem interjúkat, úgy, hogy konkrétan majdnem letartóztatta a titkosrendőrség. Előttem bilincselték meg, mert nem tudták, mit keresett a Testvérek irodájában. Azzal úszta meg a dolgot, hogy kopt keresztény. Egy kopt kereszténynek pedig soha, semmilyen dolga nem lehet a politikai iszlamizmussal, kivéve, ha valami a sérelmére történik az iszlamisták részéről.

    Májkel bejelentését kétkedve fogadtam. Az első mondatom ez volt: „Minden évben az a pletyka, hogy idén nagy tüntetés lesz.” Igazam is volt. A szekuláris ellenzéki mozgalmak, a Kifájá („elég”), az „Április 6.” ifjúsági mozgalom, mely a 2008-ban szétvert Al-Mahálá-Ál-Kubra-i munkássztrájk után kapta a nevét, minden évben bejelentette, hogy tüntetést szervez. Én is többször bedőltem annak, hogy balhé lesz, de mindig csak a kivezényelt rohamrendőrök sorfalát láttam a tereken, tüntetők nélkül. A titkosrendőrség minden szervezőt és aktivistát letartóztatott a tüntetés előtti éjjeleken ugyanis, eszembe sem jutott, hogy ezúttal másképpen lesz. Az emberek féltek a rendőröktől, mert bármit megtehettek bárkivel, akinek nem volt nyugati útlevele. A harminc éve tartó szükségállapot kétségtelenül az utcák és otthonok királyaivá tette őket. Miután megbeszéltem Májkellel, hogy valószínűleg nem lesz semmi és tartjuk magunkat a márciusi érkezéshez, leraktam a telefont.    Májkel előrejelzése azonban nem hagyott nyugodni.    Tunéziában a forradalom már elérte a csúcspontját, Zín ál-Abidin ben Áli és felesége január 14-én arra kényszerült, hogy elhagyja az országot és Szaúd-Arábia felé vegye az irányt, ahol Afrika és a Közel-Kelet diktátorai töltik végső pihenésüket. A helyi királyi család mindig is mélyen együtt érzett a megbuktatott diktátorokkal, szinte senki kérelmét nem utasították el. A félmillió ugandait szisztematikusan meggyilkoló Idi Amin elnök urat is Dzseddában érte utol az öregkori halál.     Fél szemmel persze követtem a tunéziai eseményeket, de nem gondoltam, hogy bármi is történni fog. „Tunézia nem Egyiptom!”, mondták ki a jelszót a politikai elemzők, a nemzetközi sajtó prominensei, mindenki. Igazuk is volt: Tunézia sokkal európaibb, a Maghribot nem lehet egy lapon emlegetni Egyiptommal, már csak a lakossága és a mérete miatt sem, nem beszélve az erőteljes francia behatásairól. A franciák meg, ugye, a forradalom népe.    Aggasztott azonban a Mohamed Bouazizi-effektus. A tunéziai forradalom szimbóluma, a magát lángra gyújtó zöldségárus alakja ugyanis már több embert megihletett. Ő lett a Közel-Kelet ifjú Werthere. Algériában két ember követte a példáját hasonló okokból: nem láttak kiutat a karhatalom megalázó bánásmódja elől és a mély szegénységből. Szaúd-Arábiában is történt hasonló eset.     Egyiptomban egy negyvenkilenc éves étteremtulajdonos, bizonyos Abdul Munim Dzsáfár gyújtotta lángra magát a parlament épülete előtt, ez állt a hírekben.     Szükségem volt még valakire, aki eloszlatja a lehetséges forradalom miatti félelmeimet. Ezt a valakit pedig David Stanfordnak hívták.    Davidet még 2006-ban ismertem meg, amikor kiadó lakást kerestem Kairóban. A harmincas éveinek a végén járt, és albérlőtársakat keresett egy nagy lakáshoz Dokkiban. Olvasószerkesztőként dolgozott akkoriban a Daily News Egyptnek, kint élt és jó barátok lettünk. Többek között gondozta a borzasztó angolsággal megírt szövegeimet.    Ha valamit, Davidről annyit kell tudni, hogy ha felütjük az értelmező kéziszótárt az „English man” kifejezésnél, az ő fényképének kellene ránk mosolyognia. Precíz, higgadt, és nem számít a negyvenöt fok nyáron, David Stanford nem veszi le a gyapjúzakóját. Gyakran hord magával esernyőt is. Amikor megismerkedtünk és megkérdeztem, mivel foglalkozik, azt felelte: „angol vagyok”.    Hosszasan csengett ki, mire felvette a telefont. Kérdeztem, mit gondol, mi fog történni.    „Semmi”, mondta álmosan. „Én a magam részéről egy üveg közepesen rossz egyiptomi fehérborral készülök a rendőrnapra és reményeim szerint át fogom aludni az egészet. Nyugodj meg, az egyiptomiak nem olyanok, hogy csak úgy forradalomba kezdjenek.”    Tökéletesen megnyugodva hajtottam álomra a fejemet. Másnap kitört a forradalom.

     Utólag belegondolva persze könnyű okosnak lenni a kérdésben, de abban biztos vagyok, hogy a világon senki sem tudta, hogy január 25-én kitör az egyiptomi forradalom. Nem tudták a politikai elemzők, nem tudta az egyiptomi karhatalom, de még a tüntetést szervező szekuláris ellenzék sem volt biztos benne, maximum remélték.    „Lehetett rá számítani”, állítják sokan, de ezt könnyű elhessegetni azzal, hogy igen, az elmúlt húsz évben folyamatosan lehetett rá számítani. A kérdés azonban az, hogy miért pont most, miért pont ezen a módon döntött úgy a társadalom, hogy nullázza a fennálló rendszert.     A forradalom a társadalmi rend átalakításának legfájdalmasabb módja. Európai találmány, a nacionalizmus gyermeke. A Közel-Keleten azonban a nacionalizmus mindig kicsit mesterkéltnek hat, mert az identitásképző vallás, az iszlám nem ismer nemzetállamokat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincsenek nacionalisták és nemzeti felhangok – azt jelenti, hogy a forradalomban megmozduló óriási tömeg vallásos, ami iszlamista irányba tolhat el mindent. Ez történt az egyetlen ismert közel-keleti forradalom során az azóta az Egyesült Államok és Izrael mumusává vált siíta országgal, Iránnal.     Sem Tunéziának, sem Egyiptomnak nincsenek forradalmi hagyományai, ez tény. Egyiptom azonban nacionalistább, mint a szomszédos országok: az elmúlt ötven évben Izrael ellen viselt háborúi miatt.    A forradalom természetéből fakadóan gyökeresen változtat meg mindent. Kiszámíthatatlan, a káoszhoz hasonló társadalmi állapotot hoz létre, amelyben minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet, s bár vannak a forradalmaknak közös vonásaik, mindegyik egyedülálló és megismételhetetlen a maga nemében.”