„Balfour project” néven alakult polgári kezdeményezés Skóciában, amelynek célja, hogy az 1917. november 2-án kiadott Balfour-nyilatkozat százéves évfordulójára minden brit polgár tisztában legyen azzal, hogy milyen szerepe is volt és/vagy van Nagy-Britanniának a jelenleg is hevesen dúló palesztin-izraeli konfliktusban, valamint fórumot teremtsen a párbeszédre. A kezdeményezés egy középkorú házaspárhoz, Roger és Monica Spoonerhez köthető, akik jordániai nyaralásuk során találkoztak először a Balfour-nyilatkozattal és McMahon tábornokkal. Igen, bár britek, sosem tanultak arról, hogy milyen szerepe is volt hazájuknak a mai konfliktus kialakulásában, amihez pedig Nagy-Britannia egymásnak ellentmondó nyilatkozatai és ígéretei nem kis részben járultak hozzá.
A projekt célja, hogy tudatosítsa Nagy-Britannia szerepét a jelenlegi helyzet kialakulásában, és megértesse az emberekkel, hogy mi vezetett a Balfour-nyilatkozat megszületéséhez. Tervezik egy oktatási, politikai, vallási és humanitárius ügyekkel foglalkozó csoportok közötti hálózat felépítését és a velük történő kooperációt, amelyet különböző nemzetközi konferenciák és kulturális cserék szervezésében képzelnek el. Emellett multimédiás anyagok segítségével szeretnék tudatosítani mind a gyermekekben, mind pedig a felnőttekben a történelem eme elhallgatott pontját.
Egyelőre helyi szinten történik a szervezkedés. November 2-án „Broken promises: Britain in Palestine” címmel tartottak konferenciát az edinburgh-i Kvéker Házban (a konferencia programja), ahol az előadások után workshopokon folyt tovább az ötletelés arra vonatkozóan, hogy milyen eszközökkel lehet eljutni a brit polgárokhoz. Második konferenciájukat „Evaluating the Balfour Declaration: Breaking the Deadlock in the Middle East” címmel május 18-án tartották a Winchesteri Egyetemen.
De mik is ezek az ellentmondó ígéretek?
Az első világháború során a briteknek szükségük volt az arabok segítségére a német-szövetséges Oszmán Birodalom ellen, ezért Henry McMahon tábornok, egyiptomi brit főbiztos 1915. október 24-én küldött levelében azt ígérte Hussein Ibn Ali mekkai serifnek, hogy ha segítenek nekik az oszmánok ellen, akkor London támogatni fogja egy független arab királyság létrehozását, amelyből mindössze Szíria egy része maradna ki.
Az 1916-os brit-francia-orosz Sykes-Picot egyezményben azonban a hatalmak saját érdekeik szerint osztották fel a Közel-Keletet, így néhány brit és francia érdekeltség mellett Palesztina nemzetközi adminisztráció alá került volna, továbbá nem vették volna figyelembe a különböző nemzeti követeléseket.
1917. november 2-án adta ki a brit kormány nevében Arthur James Balfour külügyminiszter a nevével fémjelzett Balfour-nyilatkozatot, amit egy tizenkét hónapos tárgyalássorozat előzött meg, amely vezető brit cionisták és a külügyminisztérium hivatalnokai között folyt. A levél egyik korábbi változata, amit Rothschild címzett Balfournak, három fő követelést tartalmazott: teljes Palesztinát nyilvánítsák a zsidók nemzeti otthonává („home”), biztosítsák a korlátlan zsidó bevándorlást és egy belső zsidó autonómia létrehozását. A nyilatkozat végül kimondta, hogy a brit kormány támogatja egy nemzeti otthon létesítését a zsidó nép számára Palesztinában, de úgy, hogy nem kerülhet sor semmiféle olyan lépésre, amely sértené a már meglévő palesztinai nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait. A palesztinok azóta mindig erre a levélre hivatkoznak, amikor az izraeliek újabb és újabb palesztin területeket foglalnak el.
Pár év leforgása alatt a britek egymásnak ellentmondó ígéreteket tettek mind a palesztinoknak, mind a zsidóknak. A nyilatkozatokban ügyeltek arra, hogy semmiféle vallási vagy etnikai megkülönböztetés nem érheti a nem zsidó lakosokat.
1919 januárjában Chájim Weizmann és Fejszál emír megállapodtak legszorosabb együttműködésben és a zsidók nagyarányú bevándorlásának és letelepítésének ösztönzésében, így Fejszál elfogadta a Balfour-nyilatkozatot, Weizmann pedig megígérte a palesztinok jogainak védelmét.
Ezt követően különböző, sokszor egymásnak teljesen ellentmondó megoldási ötletekkel rukkoltak elő a felek. A britek 1920-ra mégsem akartak önálló zsidó államot, ezért sir Herbert Samuel brit főbiztos egy integrált politikai közösséggel rendelkező ország tervét vetette fel, ahol mind a palesztinok, mind a zsidók képviseltetik magukat. Ez azonban elbukott, hiszen ekkorra már mindkét félnek megvoltak a saját intézményeik.
1922-ben Churchill kiadta az első Fehér Könyvet, amely korlátozta a zsidó bevándorlást. Ezt 1937-ben a kétállamos megoldást támogató Robert Peel felülírta, és javasolta, hogy a brit kormány politikai szempontból szabja meg a zsidó bevándorlás felső határát, ami évi tizenötezer fő legyen. McDonald 1939-es Fehér Könyve újabb korlátozásokat tartalmazott a bevándorlásra vonatkozóan, és az egyállamos megoldást támogatta, amiben palesztinok és zsidók együtt kormányoznának.
Az arabok helyzetét gyengítette, hogy nem volt olyan lobbijuk Londonban és az USA-ban, mint a zsidóknak (1907-től a brit főváros adott otthont a Cionista Világszervezet központjának, akinek az élén Weizmann állt, 1917-ben pedig megalakult az Amerikai Cionista Szervezet), és nem is rendelkeztek olyan pénzforrásokkal és nemzetközi kapcsolatrendszerrel.
1943 októberében Churchill bejelentette, hogy a terület felosztása elképzelhető, hiszen ekkor még azt hitte, hogy London ellenőrzése alatt tudja majd tartani a területet. Az egyre erősödő amerikai hatás és a zsidó terrorizmus (pl. a jeruzsálemi Dávid király szálló felrobbantása) miatt azonban az kezdett kicsúszni a kezeik közül. Ezután kezdődött meg az arabok támogatása abban a reményben, hogy elfogadják majd a brit jelenlétet a térségben.
A zsidók kettős játékot játszottak: egyrészt együttműködtek a britekkel Németország ellen, másrészt kijátszották a 39-es Fehér Könyvet. Ebből az időszakból származik David Ben-Gurion híres mondása is: „Harcolni fogunk a britekkel Hitler ellen, mintha a Fehér Könyv nem létezne, és harcolunk a Fehér Könyv ellen, mintha Hitler nem létezne”.
Miután Nagy-Britannia egyre inkább ellenezte egy zsidó állam létrejöttét, az USA lett a fő patrónus. 1942-ben New Yorkban az amerikai cionisták rendkívüli konferenciáján elfogadták a Biltmore-programot, amely elutasította a 39-es Fehér Könyvet és állást foglalt amellett, hogy Palesztina váljék Zsidó Államközösséggé, illetve sürgette a Palesztina feletti kormányzati jogkör átruházását a Zsidó Ügynökségre.
Az ENSZ Palesztina függetlensége, a brit mandátum vége, egy arab és egy zsidó állam létrehozása mellett foglalt állást. Ezt a cionisták támogatták, az arabok viszont elvetették, így tovább fokozódott az erőszak. 1948. április 9-én az Irgun mészárlást rendezett Deir Jaszinban, kétszáznegyvenöt áldozatot hagyva maguk után. Erre válaszul a palesztinok április 15-én megtámadtak egy zsidó orvosi álló konvojt, melyben hetvenheten vesztették életüket.
1948 márciusában az USA kijelentette, hogy a kialakult helyzetre való tekintettel nem tartja elképzelhetőnek Palesztina felosztását, ezért vegyék az országot ENSZ-ellenőrzés alá. A zsidók ezt elutasították, és május 14-én a tel-avivi múzeumban kikiáltották Izrael Államot, melynek első miniszterelnöke David Ben-Gurion, elnöke pedig Weizmann lett. Ekkor a lakosság harmincöt százaléka volt zsidó, de a terület több mint felét megkapták annak ellenére, hogy a terület mindössze egytizedén voltak jelen.
A projekt
A projekt vezetői honlapjukon igyekeznek pártatlanul bemutatni az eseményeket, kitérve mind a történelmi, mind a vallási kérdésekre. A novemberi konferencia anyaga is elérhető a weblapon, többek közt egy anglikán lelkész értekezése arról, hogy a Biblia könyvei szerint mettől meddig tart az Ígéret Földje, valamint egy másik írása a keresztény cionizmusról; történelmi áttekintések és a Balfour-nyilatkozathoz vezető út bemutatása; valamint egy ausztrál példa arra vonatkozóan, hogy mire is képes a társadalmi összefogás.
Persze felmerül az örök kérdés: milyen joga van egyáltalán egy országnak, hogy egy másik területet egy harmadik félnek adjon? Az államalapításnak elég szokatlan módja, hogy először létrehozzuk az államot, majd betelepítjük a lakosait. A projekt honlapján az olvasható, hogy a brit népnek őszinteséggel és alázattal el kell ismernie, hogy a jelen konfliktushoz az az etikátlan viselkedés és elítélendő magatartás is hozzájárult, ami a nemzetükre jellemző volt, köztük – mint ahogy azt a történelmi tények is világosan mutatják – rasszizmus, antiszemitizmus, csalás, cinikus képmutatás, arrogancia és kizsákmányolás. Természetesen felmerül a kollektív bűnösség elvének kérdése. Mennyiben felelős évtizedekkel az események kialakulása után egy nép azért, amit vezetői elkövettek? Meddig tart a kollektív bűnösség elve? Hol húzódik az időbeli határ? A konfliktus még mindig nincs megoldva – ez vajon kötelezi-e a népet a felelősségvállalásra? A kérdések nyitottak, az azonban mindenképp elismerést érdemel, hogy egy ilyen, teljesen polgári kezdeményezés napvilágot látott.