A szeptember 22-i német parlamenti választások közeledtével számos elemzés foglalkozik a második Merkel-ciklus értékelésével. Túlzás nélkül állítható, hogy Angela Merkel számára az elmúlt négy év legnagyobb kihívását az euróválság kezelése jelentette. Oldalunk ezért egy többrészes elemzésben tekinteni át a közös európai valuta válságát, az euróválságot. Az első részben az euróválság elméleti hátterét vizsgáltuk meg, a mostani elemzésben az Angela Merkel által alkalmazott különböző válságkezelési elveket járjuk körül.
Az Angela Merkel nevével fémjelzett válságkezelés az euróválság 2010-es kitörésétől kezdve egyes elemeiben ugyan változott, ám a fő irányvonal azonos maradt. Ha nagyon le kívánnánk egyszerűsíteni a merkeli válságkezelést, akkor úgy fogalmazhatnánk, hogy Németország az európai valuta krízisét úgy kívánja megoldani, hogy a nemzetközi (európai) rendszert germanizálja, saját képére formálja. Mit is értünk ezalatt? Berlin számára az lenne kívánatos, ha az európai államok adoptálnák a szigorú német költségvetési fegyelmet, betartanák a maastrichti 3 százalékos éves államháztartási hiányt, a költségvetési egyensúlyt alkotmányos gáttal biztosítanák, valamint rögzítenék az államadósság plafonját.
A felsorolásból tisztán lehet látni, hogy Németország az euróválságot egy államadósság-válsággal azonosította, melynek megfékezéséül takarékossági és megszorítási politikát kell hirdetni, be kell tömni a költségvetési lyukakat, megszüntetni a pazarló támogatásokat, ezáltal versenyképesebbé kell válni.
A német kancellár által alkalmazott válságkezelő metódus abból indul ki, hogy milyen eszközökkel lehet hatékonyabbá tenni az állam működését. Az államadósság-válság megoldásául Angela Merkel elsősorban az állami kiadásokon szeretne faragni, amihez elengedhetetlen a szociális kiadások és a szubvenciók csökkentése. A megreformált kiadási oldal után az állam kevesebb hitelt fog felvenni, ami után kevesebb kamatot kell fizetnie, így kisebb lesz az újraeladósodás mértéke. Ezzel egy időben a csökkenő állami támogatás hatására a nem jövedelmező, vagy pazarló ágazatok fokozatosan megszűnnek, a vállalkozók pedig új befektetési lehetőségeket fognak keresni. Miután a vállalkozók nyereségesen fognak beruházni, növekedni fog a nyereségük, ami több munkahelyet teremt, így az államnak is szélesebb lesz az adóbázisa. A nagyobb állami bevételnek köszönhetően pedig az állam sikeresen tudja tovább csökkenteni adósságát, így egy öngerjesztő folyamat jönne létre a gazdaság szereplői és az állam között, melynek célja az államadósság csökkentése. A kérdés természetesen felvetődik, hogy a módszer, ami Németországnak bevált, működik-e a dél-európai államok esetében, vagy sem.
A merkeli válságmenedzsment egyik alappillére az úgynevezett feltételességi politika, melynek lényege, hogy Berlin egy másik állam iránti szolidaritást csak bizonyos ellenőrzésért cserébe kész biztosítani. Így történt ez a Görögországnak szánt mentőcsomagok esetében is. Az első görög mentőcsomag, melyet az eurózóna tagállamai 2010. március 25-én késő este – alapvetően német-francia tervezet alapján – fogadtak el, 110 milliárd eurós hitelkeretet biztosított a hellén államnak abban az esetben, ha az képtelen magát a piacokról finanszírozni (ami igen hamar bekövetkezett). A 110 milliárd eurós hitelkeret nagyobb részét (80 milliárd eurót) kétoldalú kölcsönök formájában az eurót használó országok adták össze – amelynek több mint 20 százalékát, 22,3 milliárd eurót a német állam fizette –, a maradék 30 milliárd eurót pedig a Nemzetközi Valutaalap biztosította.
A hitelkeretnek természetesen ára volt, a Jeórjiosz Papandreu által vezetett Görögországnak komoly megszorításokat kellett végrehajtania, alapvetően német igényeknek megfelelően (köztisztviselők béreinek csökkentése, nyugdíjcsökkentés és korhatáremelés, ÁFA- és jövedékiadó-emelés stb.). Mivel a görög állam képtelen volt pénzügyi kötelezettség-vállalásait teljesíteni, szükség volt egy második görög mentőcsomagra is. Az euróövezet pénzügyminiszterei 2012. február 21-én állapodtak meg a nemzetközi szervezetekkel, hogy a Hellén Köztársaság az EFSF-en (Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz) keresztül 2014-ig 130 milliárd eurónyi hitelhez jut, melynek fő célja az államadósság csökkentése (a GDP 120,5 százalékára). A nemzetközi hitelért cserébe természetesen további megszorító intézkedéseket kellett végrehajtania a görög államnak, aminek következtében görög szakszervezetek óriási demonstrációkat tartottak Athénban.
A haldokló spanyol bankrendszernek szánt 100 milliárd eurós tőkeinjekciónak is ára volt: az uniós állami támogatási szabályokkal összhangban álló banki szerkezetátalakítási intézkedések végrehajtási, a pénzügyi szektort átfogó reformok meghozatala, a bankok toxikus eszközeinek elkülönítése, a bankszektor szigorúbb felügyelete.
Cikkünk nem ért véget! Lapozzon a folytatáshoz!
Az Angela Merkel által képviselt második válságkezelési alappillér az úgynevezett „vezessenek a szabályok-elv”. A német kancellár alapvetése azt jelenti, hogy a Szövetségi Köztársaság elképzelései helyett a „szabályok” vezetnék Európát. A német kancellár számára többek között azért is fontos ez az alapelv, mivel így a szigorú költségvetési elveket nem Berlinen, hanem Brüsszelen kell majd számon kérni, remélvén, hogy a dél-európaiak ellenszenve így nem a kancellár személyét fogja érinteni.
Merkel ezen elmélete képviseletéhez tökéletes partnerre lelt a francia köztársasági elnökben, Nicolas Sarkozyben. Kettejük olajozott együttműködésének ékes példája az Európai Tanács március 2-ai ülésén tető alá hozott fiskális paktum. A pénzügyi fegyelem elérésére irányuló kormányközi szerződés számos szabálya valóban már része volt a meglévő közösségi joganyagnak, amit az unió vezető államai (Németország és Franciaország) azonban megszegtek. A fiskális unió ilyen módon egy kvázi szuper-Maastricht, azaz a maastrichti szabályok élesítése. A 25 tagállam által elfogadott (az Egyesült Királyság és a Cseh Köztársaság nem írta alá) fiskális paktum célja a nagyobb költségvetési fegyelem elérése: az államháztartási hiány 3 százalék alá szorítása, az államadósság 60 százalék alá való csökkentése, valamit a leszorított infláció elérése.
A német kancellár „az Európai Unió történetében mérföldkőnek” nevezte a szigorúbb államháztartási politikát előíró paktumot. A márciusi csúcson Európa állam- és kormányfői megegyeztek az EFSF-et felváltó állandó „védőháló” létrehozásáról, az Európai Stabilitási Mechanizmusról (ESM), mely 700 milliárd eurós hitelezési és garanciakerettel bír (amiből Németország kötelezettségvállalása 190 milliárd euró).
Az ESM és a fiskális paktum kapcsán érdemes szót ejteni a német Alkotmánybíróság szerepéről. Németországra általánosan igaz az a megállapítás, hogy igen erős a politikai intézmények szerepe. Ez a tény elsősorban a világháború utáni politikai-jogi rendszer megalkotására vezethető vissza, a rendszert megálmodó alapító atyák ugyanis mindent megtettek annak érdekében, hogy ne történhessen meg újra egy világháborús sokk. Ennek érdekében nem a személyek, hanem az intézmények kerültek előtérbe, ők kaptak igazi hatalmat. Ebből következik, hogy Németországban fontosabb kérdéseknél megkerülhetetlen az Alkotmánybíróság. Ez történt az európai válságkezelő-mechanizmus és a pénzügyi szigort előíró fiskális paktum kapcsán is: igen sok múlott a karlsruhei intézményen. Az Andreas Vosskuhle által vezetett nyolcfős testület végül 2012. szeptember 12-én adott szabad utat a válságkezelés folytatásához, aminek következtében a német törvényhozás ratifikálhatta az ESM-ről szóló kormányközi szerződést (az eurózóna tagállamai közül utolsóként). Angela Merkel a döntést követően kijelentette: „Ez egy jó nap Németországnak és Európának. Németország komolyan veszi kötelezettségeit!”. Karlsruhe ítéletét a piacok is kedvezően fogadták: Németország legjelentősebb tőzsdeindexe, a DAX időszakos csúcspontot döntött meg, amikor elérte a 7400 pontot.
a franfurti börze. Indexe a DAX. (wikimedia)
Az euróválság kapcsán a merkeli válságkezelés konzekvensen ellenezte az eurókötvény (Eurobond) vagy az eurózónán belüli adósságok bárminemű szétterítésének gondolatát. Emlékezetes a kancellár 2012. június 26-i kijelentése az FDP frakcióülésén, ahol Angela Merkel kijelentette: „nem lesz eurókötvény, amíg élek”. Az eurókötvénnyel, vagy bármilyen közös felelősségvállalással kapcsolatban Németországnak két fő gondja van. Az egyik, hogy az nekimegy a „szabályoknak”, az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés 125. cikke (no-bail-out klauzula) ugyanis megtiltja a tagállamok szuverén adósságainak bárminemű közösségiesítését. Berlin másik problémája az adósságok szétterítésével az, hogy az veszélyeztetné Németország kiváló adósbesorolását (Spitzenbonität), aminek megőrzése Angela Merkel számára prioritás. Ne felejtsük el, hogy Németország mintegy nyolcvan százalékos államadósságát az eurózóna tagállamai közül legolcsóbban – olcsóbban, mint a válság előtt –, két százalék alatt képes a nemzetközi pénzpiacokon refinanszírozni. Németország pedig nehezen kivívott „safe haven” státusát pedig egész biztosan nem fogja kockáztatni a déliek kedvéért.
A Berlin által hirdetett válságkezelési koncepcióról ugyanakkor nem lehet elmondani, hogy nem alkalmazkodna a „környezeti változásokhoz”. 2012. május 6-án a franciák nemet mondtak a további megszorításokra, a köztársasági elnöki székbe pedig az a Francois Hollande került, aki főképp a növekedéspolitika hangoztatásával vált sikeressé. A szocialista köztársasági elnök európai szinten is kiállt a növekedési politika mellett, szembeszállva ezzel a merkeli elvekkel. A német kancellár észlelte, hogy a Hollande által kezdeményezett irányváltásnak egyre több támogatója akadt, így egy idő után nem zárkózhatott el teljes mértékben a változásoktól.
Angela Merkel a 2012. május 23-ai EU-csúcson mutatta be országa növekedési koncepcióját „Mérsékelt államháztartás és fenntartható növekedés Európában, mint egy érem két oldala” cím alatt. A német tervezet amellett, hogy deklarálja a reformok fontosságát, egyes „válságállamokban” – így például Görögországban vagy Portugáliában – különleges gazdasági övezeteket létesítene, amivel Európa déli államait növekedésorientált gazdasági pályára állítaná. Az említett EU-csúcsot követően már a kereszténydemokrata politikus sem zárkózott el a növekedési elképzelésektől, a kancellár kommunikációjába bekerült az úgynevezett „növekedési ösvény” (Wachstumspfad) fogalma, mely a válsággal küzdő dél-európai államok számára a kiadáscsökkentő lépések mellett egy gazdasági bővülést célzó irányvonalat jelöl ki. Angela Merkel és Francois Hollande ugyanakkor képtelen volt közös nevezőre jutni például az eurókötvényekkel kapcsolatban, ami jól szimbolizálja a Berlin és Párizs közti mai napig meglévő diplomáciai feszültséget.
A „környezeti változásokhoz való alkalmazkodás” képessége elsősorban Angela Merkel személyében keresendő. A kancellárasszony újítási hajlandóságára, akár teljes koncepcióváltására is bőven láttunk példákat kancellársága 8 évében. Emlékezzünk csak vissza 2008-ra, és a pénzügyi világválság utáni romeltakarításra. Angela Merkel kezdetben egy centet nem szánt volna a gazdaság élénkítésére, végül aztán a nagykoalíciós viták következtében engedett korábbi álláspontjából, és két Konjunkturpaket-et is meghirdetett, közel 40 milliárd eurós nagyságban.
Ugyanezt a nyitásra való hajlandóságot láttuk az euróválság kezelésénél is. Merkel kezdetben jóval kisebb mentőcsomagot szánt volna a görög államnak, de később a frankfurti bankárok folytatott egyeztetések során azok felvilágosították a kancellárt a német bankrendszer óriási kitettségéről, és hogy a „drachmageddon” mekkora károkat okozna a német bankrendszerben. Ezt követően a kancellárasszony hajlandó volt kinyitnia pénztárcáját.