A decemberi japán parlamenti választások eredménye semmilyen meglepetést sem okozott: az Abe Sinzó miniszterelnök vezette Liberális Demokrata Párt (LDP) az Új Komeito Párttal, a több mint évtizede óta együttműködö koaliciós partnerével együtt több mint kétharmados többséget szerzett. Az alábbiakban azt tekintjük át, hogy mire lehet számítani Abe harmadik kormányának külpolitikáját illetően, elsősorban a szomszéd országokkal kapcsolatos viszonyban.
1. Japán – Egyesült Államok
Az Egyesült Államokkal való szövetségesi kapcsolat a japán külpolitikát legjobban befolyásoló elem. Washington számára is fontos, hogy ki vezeti a hagyományosan tökéletes kapcsolatot ápoló szövetséges partnerországot a következő években. Márpedig az LDP és Abe újraválasztása jó hír az Egyesült Államoknak, mivel a párton belül a „kollektív védelem” realista hívének tekinthető kormányfő hiteles partner lesz a két ország szövetségének további fejlesztésében.
Ugyanakkor mindkét ország számára keserű az a tény, a kormánykoalíció egy mandátumot sem tudott szerezni a Japánban állomásozó mintegy 50 ezer amerikai katona felének, a szigetországban lévő katonai bázisok 90 százalékának otthont adó Okinaván, ahol már évtizedek óta tiltakozik a helyiek jelentős része a mindennapi életüket is akadályozó hadi jelenlét miatt. A három félnek, az Egyesült Államoknak, a japán kormánynak és az okinavai lakóknak nem könnyű megfelelő megoldást találniuk, de minél hosszabb ideig tart a megoldás keresése, annál jobban örülhet a Kelet-kínai-tenger térségében hegemóniára törekvő Kína.
(Érdemes visszaemlékezni, hogy a demokrata párti Hatojama Jukio kormányfő azért kényszerült lemondani 2010. májusában, mert kudarcot vallott védelmi szövetségesi politikája. Hatojama a választási kampányban azt ígérte, hogy az okinavai Futenma amerikai légi támaszpontot elköltözteti a prefektúrából, tette ezt konkrét tervek és bármiféle előzetes egyeztetés nélkül. A bázisoktól szabadulni kívánó okinavai lakók körében ez az ígéret nagy reményt keltett, de ez azonnal csalódássá vált, amikor kiderült, hogy a demokrata kormány sehogyan nem képes teljesíteni azt. Az amerikaiakra is rossz benyomást gyakorolt az ügy, amelyet úgy értelmezte, hogy a japán demokraták nem veszik komolyan a szövetségesi együttműködést.)
Az amerikai kapcsolatban még egy fontos pontot kell kiemelni. A Csendes-oceáni Partnerség (TPP) nevű szabadkereskedelmi paktum megkötéséhez – amelyet eredetileg már 2013 végén alá akartak írni – még több nyitott kérdést kell rendezni az egyezmény két legnagyobb piaccal rendelkező tagországa között. Ezt a folyamatot könnyítheti, hogy maga Abe volt az, aki az előző ciklusában nagy vitákat követően kezdeményezte az ország csatlakozását a TPP-tárgyalásokhoz .
2. Japán – Kína
A tavaly novemberi pekingi csúcstalálkozóval új időszámítás kezdődött a Japán és Kína közti diplomáciában. A japán miniszterelnök számára sem lenne kívánatos az, ha a két ország kapcsolata újra megromlana vagy visszasüllyedne a korábbi évek kommunikációképtelen viszonyába. Mivel az LDP nagy győzelme elsősorban minden idők legalacsonyabb választási részvételével magyarázható, így Abénak érdemes „szerényen” kormányoznia a „vasárnap szavazófülkébe nem fordultak” hangtalan hangját hallgatva. Márpedig kormányfő népszerűségét adó, Abenomics névre keresztelt gazdasági programjának sikeres folytatásához és a stabil kormányzáshoz szüksége van arra, hogy elkerüljön minden lehetséges szerencsétlen helyzetet kínai szomszédjával kapcsolatban.
Emiatt bizonyos ideig Abe nem teheti meg a Jaszukuni-szentélybe való látogatását sem. A kormányfő 2013-as látogatása óta már nem is emlegeti gyakran a Jaszukunit. Úgy lehet fogalmazni: Abe minél gyakrabban beszél a Jaszukuniba való látogatás lehetőségéről, annál rosszabbul alakulnak (más ügyek miatt) a kapcsolatok a szomszédos országokkal, azaz Kínával és Dél-Koreával, amelyek kifogásolják a szentélybe tett kormányfői viziteket.
Annak azonban nem szabad kizárni az esélyét, hogy több kormány(párti) tisztviselő elmegy a szentélybe, akár a 2015. tavaszi- és őszi nagyszertartáskor, akár augusztus közepén, a világháború végnapjaira emlékezve. (A japán konzervatív politikusok elsősorban nem provokációként látogatnak el e szentélybe, hanem azért, hogy saját meggyőződésüknek és támogatóik kívánságának eleget tegyenek.)
3. Japán – (két) Korea
A 2013-as beiktatása óta Pak Kunhje dél-koreai államfő bár többször fogadta a japán kormány párt vezető politikusait, az Abéval való négyszemközti csúcstalálkozó még nem került sorra, miközben Hszi Csin-ping kínai elnökkel egyre szorosabb kapcsolatot épít a koreai vezető. A japán-dél-koreai viszony fagyossága miatt – a Japánnal amúgy diplomáciai kapcsolatok fent nem tartó – Észak-Korea kezdeményezte a Japánnal való bilaterális tárgyalások újranyitását, a phenjani rezsim által még az 1970-es és 1980-as években elrabolt japán állampolgárok sorsa utáni nyomozás újrakezdését ígérve. Japán Phenjanhoz való esetleges közeledése befolyásolhatja az észak-koreai atomprogramról szóló, de hosszú ideje megrekedt hatoldalú nagyhatalmi tárgyalások sorsát is, mivel a kerekasztal csak akkor tudna hatékonyan működni, ha az összes résztvevő azonosan lép fel Észak-Koreával szemben, legyen szó akár a nyomásgyakorlásról, akár nyitásról. Ha Japán más partnerországokkal való előzetes egyeztetés nélkül közeledne az észak-koreai rezsimhez, azzal kellemetlenséget okozna a többi érdekeltnek, elsősorban Washingtonnak és Szöulnak.
A 2014. novemberi japán-kínai csúcstalálkozó Dél-Korea számára több mint meglepetés lehetett. Pak arra hivatkozva nem találkozott négyszemközt Abéval, hogy a második világháború alatt „örömlányokként kényszerrel kiszolgáltatott” koreai nőktől a japán kormány nem kért megfelelő módon bocsánatot. A koreai államfő ezen politikája csak addig működik jól, ameddig a Japán politikai elszigeteltségtől szenved a térségben. A Japán-Észak-Korea közeledés és Abe-Hszi váratlan találkozója azonban részben segített abban, hogy a szigetország kilépjen a szomszédokkal szemben „diplomáciai jégkorszakból”.
Ha a japán választások eredménye ellenére a dél-koreai államfő továbbra is folytatna ezt a Japán iránti zárkózott magatartását, annak következményei lennének. Először: a „külpolitikai elszigeteltség” címe most már inkább Dél-Koreáé lenne abból fakadóan, hogy így Szöul lenne az egyetlen keleti-ázsiai főváros–Phenjant kivéve -, ahol Abe nem járt „világjáró” körútjai során. Másodszor: minél tovább halogatják a két vezető csúcstalálkozóját, annál nehezebb lesz Pak asszonynak erre alkalmas időpontot találnia. A dél-koreai alkotmány szerint az államfő mandátuma 5 év, és az elnök nem újraválasztható. Japánban közismert tény, hogy a koreai államfők mandátumuk végéhez közeledvén egyre radikálisabb „populista” eszközöket, azaz a „japán kártyát” szokták alkalmazni. Nem kizárt, hogy az elődjét követve Pak is ellátogatna a koreai nyelvben Dokdónak nevezett szigetre, amelyet a japán kormány Takesima néven saját országa részének tart. Ezzel Pak bizonyíthatná saját patrióta elkötelezettségét támogatóinak, a japánok Dél-Korea iránti szimpátiáját viszont elvesztené. Ez a szcenárió azt is eredményezhetné, hogy a japán konzervatív politikusok „válasz”-ként elmennének a Jaszukuni-szentélybe, valamint folytatnák az észak-koreai rezsimmel való nyitás-politikát (természetesen attól is függően, hogy Kim Dzsongun részéről mennyire megfelelő válaszlépéseket kaphatnának.) Összegezve: Abe második kormányának 2014. decemberi megalakulása alkalmas pont lenne a fordulathoz Pak számára, hogy „elfogadja” az újraválasztott japán miniszterelnök csúcstalálkozóra való felkérését.
4. Japán – Oroszország
Az ukrán válság és az Oroszország körül kialakult helyzet ellenére Vlagyimir Putyin orosz államfővel való viszonyát sikerült megerősíteni az utolsó két év folyamán Abénak. Bátran mondhatjuk, hogy e két ország kapcsolata az utolsó két év alatt szorosabb lett, dacára a Kuril-szigetek hidegháború óta megoldatlan hovatartozása feletti vitáknak. A nyugati országokkal szembeni orosz elszigeteltség hozzájárult ahhoz, hogy Putin elnök a „barátságosabb” keleti szomszédjához közeledjen. Mind a két ország vezetője egyetért abban, hogy a szigetek ügyében minél hamarabb megoldásra kell jutni. A „mind a két ország számára elfogadható megoldás” keresése nagyon szép gesztus ugyan, de soha nem tudhatjuk, hogy a hatalmi politikában tényleg létezik-e ilyen. Mindazonáltal ez a folyamat maga sokkal jobb eredmény is, mintha soha sem találkoznának egymással, mert a tárgyalások folytatása során további pozitív fejleményekre lehet számítani.
A szerző Magyaroroszágon élő japán bölcsész, egyetemi oktató