Az új Nemzetbiztonsági Stratégia a változó nemzetközi környezetre, és az új biztonsági fenyegetésekre reagál. Ennek megfelelően a közel-keleti régióban a béke és a stabilitás megteremtését tűzi ki célul, a szövetséges államokkal való együttműködést, a védelmi képességek támogatását, illetve a demokratikus intézmények kiépítésének segítését használva eszközül. Az írás Barack Obama külpolitikai koncepcióját, az Egyesült Államok jelenlegi térségbeli helyzetét, illetve a világban betöltött szerepét és az új stratégiát tartalmazza.
Az Obama-kormányzat február 6-án, pénteken kiadta második, és egyben utolsó Nemzetbiztonsági Stratégiáját. A dokumentum hátterében az ismét változó nemzetközi kontextus áll.
A jelenlegi helyzetben a legfontosabb kihívások a közel-keleti államok meggyengülése, a térség rendkívüli instabilitása a szíriai polgárháború és az Iszlám Állam léte miatt, Vlagyimir Putyin orosz elnök jelentette biztonsági kihívás és Kína felemelkedése. Emellett Susan Rice nemzetbiztonsági tanácsadó a dokumentumról szólva kijelentette, rendkívül fontos, hogy más hasonlóan fontos kérdések ne kerüljene a süllyesztőbe, mint például a klímaváltozás és a non-proliferáció.
Az „Obama-doktrína”
Alapvetően az ilyen jellegű dokumentumok a külpolitika alapját szokták képezni, azokat az irányvonalakat jelölik, amelyeket az adott kormányzat követni kíván. Ezek különösen nagyhatásúak voltak a George W. Bush-kormányzat idején.
Obama esetében nehéz beszélni egy átfogó külpolitikai stratégiáról, egy ún. „Obama-doktrínáról”. Barack Obama külpolitikájának középpontjában a „rebalancing”, a csendes-óceáni térség felé fordulás, a feltörekvő hatalmak, kiváltképp Kína menedzselése áll, tudomásul véve a változó nemzetközi környezetet, a feltörekvő hatalmak jelentette kihívásokat, Amerika képességének korlátait.
Emellett a közel-keleti régióval kapcsolatban magasztos célokat fogalmazott meg Barack Obama: a muzulmán világgal való kiegyezés, közeledés Iránhoz, az izraeli-palesztin békefolyamat támogatása, összességében a Bush-kormányzat erőszakos demokráciaterjesztő, nemzetépítő tevékenysége helyett egy baráti, párbeszédet hangsúlyozó kapcsolat kialakítása a régió államaival.
Ugyanakkor ezen idealisztikus célok mellett, a nemzeti érdeket és a biztonságot előtérbe helyező realista szemlétet is fenntartotta az elnök, amely tökéletesen nyílvánult meg az arab tavasz eseményeinek „szelektív” támogatásában. Míg egyes esetekben a demokratizálódást követelő tüntetők oldalára állt Washington (Tunézia, Egyiptom), másutt a stratégia érdekek kerekedtek felül, és nem támogatta a nép követeléseit (Bahrein), sőt Líbiában a katonai intervenció sem maradt el.
A jelenlegi regionális helyzet azonban nem kecsegtet pozitívumokkal Washington számára: dúl a szíriai polgárháború, tevékenykedik az Iszlám Állam, és az al-Kaida is, Jemenben teljes a káosz, Líbiát különböző fegyveres erők uralják, lényegében lassan a bukott államok státuszát érdemli ki, Egyiptomban terrorakciók tömegét hajtják végre különböző szélsőséges szervezetek, Izrael biztonsága rendkívül kényes a Hamász, a szíriai polgárháború, és a Hezbollah jelentette veszélyek miatt, Libanonba egyre többször gyűrűzik át a konfliktus, az Iszlám Állam miatt pedig egyre nő a konfliktus a jordán társadalomban. Ezt tetézve pedig még mindig nem született megoldás az iráni atomprogramra.
Tovább színezi a képet a Közel-Kelet komplex, rendkívül bonyolult szövetségi rendszere, amely térben rendkívül nehéz Amerikának a helyes döntéseket meghozni. Az iráni nukleáris program, a szíriai polgárháború, az Iszlám Állam jelentette fenyegetés, illetve a hagyományos szövetségesek (Izrael, Szaúd-Arábia) érdekeinek figyelembe vétele egyszerűen lehetetlenné teszi az amerikai döntéshozók hatékony tevékenységét.
Ha közeledünk Iránhoz, Szaúd-Arábia és Izrael sértődik meg; ha az Iszlám Államot minél hamarabb le akarjuk győzni, szükség van Iránra is, ehhez pedig engedményeket kell tenni az iráni atomprogram területén, valamint figyelembe kell venni azt is, hogy a gyűlölt Aszad Irán legfőbb térségbeli szövetségese; Irak partner, ugyanakkor szintén Irán és Szíria szövetségese, valamint rendkívül komoly az iráni befolyás az országban; emellett pedig a szíriai polgárháborút illető hosszútávú iráni és amerikai célok jelentős mértékben különböznek.
Barack Obama „változást” hirdető jelszava a kezdeti remények után napjainkra nem igazán látszik megvalósulni. Az iraki háborút ugyan sikeresen befejezte Amerika, illetve a beiktatás utáni beszédek (pl. a 2009-es kairói beszéd) nagy hatást váltottak ki a térség államaiban, ugyanakkor jelenleg Amerika pozitív megítélése a térségben még mindig rendkívül alacsony, az arab tavasz eseményei nem hoztak demokráciát, a szíriai polgárháború azóta is tart, és az Iszlám Állam léte alapjaiban fenyegeti nem csak a térség, de az Egyesült Államok biztonságát és stratégiai érdekeit is.
Mindeközben a világban a hatalom, a hatalmi súlypontok szóródása figyelhető meg, amelynek keretében az Egyesült Államok a bipoláris világrend felbomlásával kialakult globális, fenyegetés nélküli elsősége kerül veszélybe, és egyre inkább értékelődik fel a kelet- és dél-ázsiai régió, ezen belül is kiváltképp Kína és India jelentősége a világpolitikában.
Amerika elsősége egyelőre nincs közvetlen veszélyben, illetve egyik feltörekvő állam sincs egyelőre abban a helyzetben, hogy az Egyesült Államok globális szerepét betöltse, ettől függetlenül azonban alapvető fontosságú Washington számára az Egyesült Államok szerepébe, képességébe vetett hit és bizalom helyreállítása, a belső problémák megoldása (közoktatás fejlesztése, az államadósság kezelése, a pénzügyi rendszer problémáinak megoldása, az infrastruktúra modernizálása, a pártok közti konszenzus növelése, az egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenség mérséklése) azért, hogy globális elsőségét hosszútávon képes legyen megőrizni. Ebben pedig kulcsfontosságú a közel-keleti stabilitás megteremtése, ami nem csak pénzügyileg, hanem biztonsági és stratégiai szempontból is veszélyt jelent a hosszútávú célok elérésében.
A 2015-ös Nemzetbiztonsági Stratégia
A dokumentum a Közel-Kelettel kapcsolatban a béke és a stabilitás megteremtését tűzi ki célul. Alapvető prioritás a terrorista hálózatok felszámolása, a térségbeli szövetségesek és partnerek védelme, az energiahordozók szabad áramlásának biztosítása, valamint a tömegpusztító-fegyverek fejlesztésének, terjedésének, illetve használatuknak a megelőzése.
Amerika hisz a békés és fejlett Közel-Kelet létében, ahol a demokrácia uralkodik, és az emberi jogok biztosítottak. Ugyanakkor a dokumentum leszögezi, hogy jelenleg ettől még nagyon távol vagyunk: az erőszak sehol másutt a világban nem terjed ennyire, mint Bejrúttól Bagdadig.
A térségbeli problémák megoldása, és egy hosszútávú stabilitás megteremtése azonban többet követel meg, mint az amerikai katonai jelenlét. A stratégia így nagy hangsúlyt fektet a szövetségesek képessé tételére ahhoz, hogy meg tudják védeni magukat. Éppen ezért támogatja az Egyesült Államok Izrael, Jordánia és az Öböl-menti arab partnerek védelmi képességét, hogy elrettentse az ellenségeket. Emellett fontos Irak támogatása egyrészt az Iszlám Állam elleni harc miatt, másrészt pedig a szunnita sérelmek megoldása miatt.
Amerika közel-keleti, illetve nyugati szövetségeseivel közösen egy átfogó terrorelhárító stratégiát vezet, amelynek célja az Iszlám Állam meggyengítése és megsemmisítése, továbbá továbbra is törekszik egy tartós politikai megoldás kialakítására Szíriában.
A szövetségesek támogatása mellett további alapvető célkitűzés a konfliktusok hatásainak csökkentése. Amerika ezért folytatja munkáját szövetségeseivel, hogy egy átfogó megoldást találjon az iráni nukleáris programra, és megnyugtassa az aggódó államokat. Továbbra is nagy hangsúlyt fektet az izraeli-palesztin békefolyamatra, amit Amerika kétállami megoldásban, Izrael biztonságának garantálásával és Palesztina életképessé tételével képzel el.
A térséget övező szektariánus, síita-szunnita ellentétet mérsékelni kell. A stabilitás megteremtéséhez és a síita-szunnita erőszak megszüntetéséhez Amerikának segítenie kell a térségbeli államokat az átmenet folyamatában, a politikai és gazdasági reformok meghozatalában, és egy olyan állam kialakításában, amely garantálja a biztonságot, a rendet, a joguralmat, illetve tiszteli az emberi jogokat.
Ebből kifolyólag fontos a stabil Jemen léte, amely hajlandó a strukturális reformokat végrehajtani, és képes felvenni a harcot az al-Kaidával és más lázadó csoportokkal. Folytatni kell a Tunéziával megkezdett munkát a demokratikus intézmények kiépítésében, és a gazdaság teljesítőképességének növelésében.
Tovább kell dolgozni az ENSZ-szel, és az európai, valamint az arab szövetségesekkel Líbia stabilitásának megteremtéséért, a milíciák és az extrémista csoportok jelentette veszély csökkentéséért, emellett továbbra is fenn kell tartani a stratégia együttműködést Egyiptommal, hogy az ország képes legyen megoldani a biztonsági problémákat, illetve a demokratikus intézmények helyreállítását.
Az új stratégia tehát a jelenlegi legfontosabb biztonsági kihívásokra reagál a térségben. Legfontosabb célként továbbra is a békét és a stabilitást tűzi ki, amely az Egyesült Államoknak elemi érdeke ebben a rendkívüli módon változó világban, ahol a Közel-Kelet instabilitása mellett egyre nagyobb hangsúly tevődik Kelet-Ázsiára, amelyre Amerikának globális elsősége megőrzése érdekében komoly figyelmet kell fordítania.