A felszín mögött: hogyan tovább Irak?

Az elmúlt hónapokban az iraki hadsereg a síita milíciák és a kurdok, illetve a légitámadások segítségével defenzívába szorította az Iszlám Államot, valamint készülnek az offenzíva tervei is. A katonai sikerek mellett azonban a jövőre nézve elengedhetetlen a belső problémák megoldása, amelyeknek Haider al-Ábádi miniszterelnök ugyan nekilátott, de számos tényező veszélyezteti azt. Az írás a probléma gyökerével és a síiták és szunniták közti kiegyezés nehézségeivel foglalkozik.

Az augusztus óta tartó, az Egyesült Államok vezette légitámadások eredményeként – attól függetlenül, hogy kizárólag légicsapásokkal nem legyőzhető az Iszlám Állam – komoly veszteségek érték a dzsihadista szervezetet: számos harcosa életét vesztette, felszereléseik jórésze megsemmisült, valamint a légitámadások korlátozzák a harcosok mozgásterét is, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Az USA vezette légicsapások mellett az iraki kurd fegyveres erő, a Peshmerga már a konfliktus kezdete óta harcol a dzsihadisták ellen, és mostanra kijelenthetjük, hogy sikerrel teszi ezt: számos korábban elvesztett területet sikerült visszaszereznie. 

Az iraki vezetés, élén Haider al-Ábádi miniszterelnökkel eközben mindent megtesz, hogy „leépítse” Núri al-Máliki volt síita miniszterelnök iraki államát, amelyben a korrupció és a szunniták marginalizálása uralkodott. Ebben a folyamatban nagy szerepe van a hadsereg újjászervezésének, amelyet jelentős mértékben átitatott a korrupt szellemiség. 

Az iraki hadsereg kezd magára találni, és sokat segít a körülbelül háromezer fős amerikai kiképző-tanácsadó kontingens is, ami felkészíti őket a hatékony harcokra szerte az országban. 

Az elmúlt hónapokban így katonai szempontból az Iszlám Állam elleni harcban sikereket ér el Irak, a dzsihadisták lényegében az elmúlt jónéhány hónapban defenzívába szorultak, a nyár óta jelentős, meghatározó győzelmet nemigen arattak. Emellett pedig az iraki hadsereg az Egyesült Államok, a kurdok és a síita milíciák segítségével egy nagyszabású offenzívára készül, amelynek középpontjában Moszul visszafoglalása áll, amelyet egész Irak felszabadítása követhet maximum tizennyolc hónapon belül.

Azonban sajnos ez még mindig nem elegendő Irak jövőjét tekintve. Kenneth M. Pollack, a New York Times szerzője szerint hiába a katonai sikerek, ha a „politikai fejlődés” nem tartja ezzel a lépést. Ugyanis Haider al-Ábádi egyelőre kétségkívül hajlandónak mutatkozik a kurdok és a szunniták felé nyitásra, Irak egységének megteremtésére, de ez korántsem bizonyul könnyű feladatnak, a felek közti – főleg a síiták és szunniták közti – kapcsolatok még mindig feszültek.

A probléma gyökere

Irakban a síiták vannak többségben, körülbelül hatvan százalékát teszik ki a teljes lakosságnak, míg a szunniták aránya húsz százalék, a kurdoké körülbelül tizenhét. Ettől függetlenül Szaddam Husszein vezetése alatt a szunnita kisebbség uralkodott, elnyomva a síitákat és a kurdokat is. Egészen 2003-ig, amikor is az Egyesült Államok a terrorizmus elleni globális háború keretében megdöntötte a Szaddam-rezsimet. A rendszerváltással a hatalmat a síiták ragadták magukhoz teljes körű amerikai támogatással. 

A szunnita lakosságot a politikai átmenet folyamatából lényegében kizárták: a debaaszifikáció keretében az egykori állampárt, a Baasz párt csaknem kétmilliós tagságát menesztették minden pozícióból, a nyugdíjasokat megfosztották nyugdíjuktól, a hadsereget szélnek eresztették. A síiták birtokolták a legfontosabb hatalmi pozíciókat.

Ezt a folyamatot természetesen jelentősen erősítette az a tény is, hogy a síiták több évtizednyi elnyomásért „állhattak bosszút”. Nem meglepő, hogy a kirekesztett szunniták fegyverhez nyúltak, majd a szélsőségek támogatásában találtak menedéket. Így 2005-2006-ra polgárháborús helyzet állt elő az országban.

Ezen enyhített Washington megváltozott Irak-politikája, amelynek keretében újabb katonákat küldtek az országba, valamint az Ébredési Tanácsok felállításával megkezdődött a szunniták integrációja. Természetesen a helyzet normalizálódásáért, a „fegyverletételért” cserébe a Núri al-Máliki vezette kormányzatnak politikai jogokat kellett volna biztosítania a szunnitáknak, amely nem volt ínyére a síita vezetésnek, és a 2005-ben elfogadott debaaszifikációs törvény továbbra is érvényben maradt, amelyre hivatkozva számos politikai ellenfellet eltávolítottak. Hasonló hivatkozási alap volt a terrorelhárítási törvény, amellyel Tariw al-Hashemi szunnita alelnököt, és Rafia al-Issawi, egykori pénzügyminisztert is letartóztatták.

A 2011-es amerikai kivonulást követően pedig semmilyen gátja nem maradt a szunnitákat kirekesztő politikának. Az Ébredési Tanácsok támogatását al-Máliki lényegében megszüntette, majd a 2013-ban kiinduló szunnita demonstrációkra a vezetés erőszakosan reagált: Al-Hawijah-ban harmincnyolc, Ramadiban tizennégy demonstráló vesztette életét. Tovább erősítette a szunniták ellenérzéseit a síita milíciák felállítása, amelyek a biztonsági erőkkel együttműködve gyakran részt vettek a szunniták elleni fegyveres fellépésekben.

Így nem csoda tehát, hogy az Iszlám Állam iraki megjelenésekor a főleg szunniták lakta – és nem utolsósorban Szíriával határos – területeken tudott előrenyomulni. A történelem mintha megismételte volna önmagát, és ismét a terrorizmus ölébe hullottak a szunnita csoportok.

A befejezésért kattintson!

Haider al-Ábádi nyitása a szunniták és a kurdok felé

Miután a miniszterelnöki székben al-Málikit al-Ábádi váltotta esély nyílt egy mérsékeltebb síita politizálásra, amely egyelőre meg is valósul. Az új síita miniszterelnök nyit a szunniták és a kurdok felé is, amely nyilvánvalóan elengedhetetlen az Iszlám Állam jelenléte miatt, de hosszú távon Irak jövője szempontjából is kulcsfontosságú, hogy az ellentétek tompuljanak, és megvalósuljon az ország egysége.

Ennek megfelelően sikerült a kurdokkal megegyezni az olajbevételek megosztásának és a kurdok fizetésének rendezéséről, a védelmi miniszteri pozícióra egy szunnita politikus került, valamint tárgyalások kezdődtek más szunnita vezetőkkel is. 

Ugyanakkor még mindig akadnak problémák. Több szunnita vezető is kifogásolja, hogy a központi kormányzat kevés erősítést biztosít az Iszlám Állam elleni harchoz, valamint túlságosan támaszkodik a síita milíciákra, amelyek hatására a szunnita és a kurd lakosság a síita vezetésbe vetett bizalma még mindig igencsak alacsony. Emellett több szakértő is figyelmeztet, hogy egyre több problémával lesz kénytelen szembenézni Bagdad, amint offenzívát kíván indítani a szunniták lakta területeken az Iszlám Állam ellen. Ugyanis az Irán által is jelentősen támogatott síita milíciák rendkívül fontos és komoly szerepet játszanak az Iszlám Állam elleni harcban, a harctéren számtalan alkalommal győzedelmeskedtek. Nem nehéz felismerni, hogy a jelenlegi körülmények között egy, a szunnita területeken végrehajtott offenzíva még siker esetén is milyen következményekkel járhat.

Amíg nem születik egy átfogó, egymást kölcsönösen elismerő, a vitás kérdéseket rendező egyezmény, megállapodás a felek között, addig a szunniták tapasztalataik hatására, félve a síiták korábbi brutalitásától könnyen inkább újra a szélsőségeket választanák, mintsem a „síita felszabadítást.”

További kritika éri az iraki biztonsági erők összetételét is. Mind a hadseregben, mind a rendőrség berkeiben túlnyomórészt síiták szolgálnak. Al-Ábádi a hadsereg újjászervezése során több magas rangú, még al-Máliki által kinevezett katonai és rendőri vezetőt is leváltott, és helyükre megbízhatóbb, kompetensebb, egyes esetekben szunnita személyeket ültetett, ugyanakkor még mindig jelentős a síiták többsége a vezető pozíciókban is.

És hiába al-Ábádi hajlandósága az iraki nép egységének megteremtésére, számos tényező hátráltatja tevékenységét. Az egyik ilyen egyértelműen az Iszlám Állam jelenléte, amely ugyan hajtóereje a kiegyezésnek, ugyanakkor a fentebb említett tényezők miatt nehezítője is. 

Más jellegű probléma, hogy akadnak olyan síita vezetők is, akik nem feltétlenül kívánják elérni a békülést a szunnitákkal. Egyesek nem bíznak bennük, mások azt hangoztatják, hogy olyannyira megosztottak, hogy nem képesek egységesen fellépni, nincs egy erős, legitim vezetőjük, akivel egyáltalán tárgyalni lehetne. De olyan magas rangú vezetők is akadnak, akik inkább Haider al-Ábádi miniszterelnöki székét szereznék be, ezért pedig tevékenységét is szívesen aláásnák.

Összességében tehát hiába a jelenlegi katonai sikerek, az Iszlám Állam offenzívájának megállítása, és védekezésre kényszerítése, rendezni kell a belső problémákat azért, hogy hosszútávon egy működőképes, stabil állam jöhessen létre, a már lényegében 2003 óta nyugtalan, instabil Irakban. 

A New York Times egy írása szerint ehhez mindenképpen szükség van az Egyesült Államokra is. Amerika egyes, Irakot jól ismerő diplomatáira van szükség, akik képesek közvetíteni a felek között, és egy platformra emelni a siítákat és a szunnitákat. 

Azonban fontos látni, hogy ezt jelentősen befolyásolni fogja az iráni-amerikai kapcsolatok jövőbeli alakulása is. Irán ugyanis az Egyesült Államokhoz hasonlóan nagy befolyással rendelkezik Irakban, katonákkal és nagy összegekkel is támogatja az Iszlám Állam elleni harcot. Nyilvánvalóan Iránnak is megvannak saját érdekei Irakban, és amennyiben az iráni-amerikai kapcsolatok bármely vetülete mélypontra süllyed, bármelyik felet kedvezőtlen hatás éri (említve a legfontossabbat: a nukleáris tárgyalások), az az iraki eseményekre is hatással lesz.