Washingtonból szeretettel: le az extrémizmussal!

A háromnapos extrémizmus elleni csúcstalálkozó ötlete már a nyáron megfogant az amerikai döntéshozók fejében, azonban az eredetileg októberre tervezett eseményt addig halasztották, amíg nem történt egy olyan terrorcselekmény Párizsban, amely egészében rendítette meg a nyugati világot. Hogyan küzdjünk az extrémizmus ellen? A kérdés releváns, legalább annyira, mint az, hogy mi lesz az USA következő lépése a terrorizmus elleni harcban.

60 ország részvételével zajlik a Fehér Házban az a konferencia, melynek elsődleges célja, hogy életszerű terveket dolgozzon ki arra vonatkozólag, milyen módon lehet megelőzni a világ állampolgárainak szélsőséges csoportokhoz való csatlakozását. A legújabb dániai merényletek is azt igazolják, hogy a Charlie Hebdónál és az azt megelőzőleg Kanadában és Ausztráliában elkövetett terrorcselekmények egyfajta dominó-effektust indítottak be, növelve a radikális csoportok toborzóképességét.

9/11 után az Egyesült Államok már egyszer hasonló helyzetbe került. Azonban az akkori válaszreakció, mint mára kiderült, hibás volt. A gyűlöletkeltés és a muzulmánok kriminalizálása ott is társadalmi feszültséget teremtett, ahol az addig ismeretlen volt. George W. Bush megindította a terror elleni háborút, nem számolva azzal, hogy azokat az iszlám hitűeket is megbélyegzi, akiknek nincs köze semmiféle radikalizmushoz sem. Ez a típusú megkülönböztetés maximálisan a terroristák kezére játszott, hiszen valóságalapot kapott állításuk, miszerint a nyugati hatalmak elnyomják a muszlimokat. Ez a hozzáállás nyújtott számukra lehetőséget, hogy beszervezzék a hirtelen elbizonytalanodókat.

A mostani helyzet hasonló veszéllyel fenyeget és a passzivitással sem járunk előrébb. Az európaiak és az amerikaiak ebben az esetben is hasonló cipőben járnak: eddig sikerült mérsékelt mederben tartani az indulatokat, azonban már látszanak a repedések az összetartás falán. 

In God We Trust

Az Egyesült Államok elnöke, Barack Obama az ISIS kezdeti terjeszkedése óta elhatárolódott attól, hogy iszlám extrémizmusnak nevezze a csoporthoz köthető terrorcselekményeket. Álláspontját pontosan összefoglalja az a mondat, amit egy Fareed Zakariának adott interjújában mondott: “Mindannyian felismertük, hogy a radikalizmus problémája gyökeret vert a muszlim közösségekben, de azt sem tagadhatja senki, hogy értelmetlen lenne figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy a muszlimok döntő többsége elutasítja ezt az ideológiát.” Azonban úgy tűnik, hogy a lágyabb retorikában egyre kevésbé bíznak az amerikai választópolgárok, ami bár Obama szempontjából, a második ciklusa vége felé közeledve nem kiemelkedő fontosságú, a Demokrata Párt számára viszont az.

A CNN legfrissebb reprezentatív felmérései szerint az amerikaiak 57 százaléka gondolja úgy, hogy Obama nem kezeli jól az ISIS és a radikális iszlamizmus kérdését, 47 százalék pedig már szárazföldi beavatkozást is követel. Gyorsan növekszik azok száma is, akik elutasítják Obama egyensúlyozó nyilatkozatait és keményebb, pontosabb, az iszlámra fókuszáló fogalmazást várnak. A republikánusok természetesen ügyesen lovagolják meg a hirtelen támadt igényeket, így belpolitikailag is szükségessé vált, hogy egy csattanós válasszal rukkoljon elő a Fehér Ház.

 A vén Európa

Joe Biden, az Egyesült Államok alelnöke nemrég azt hangsúlyozta egy konferencián, hogy „önmagában nem elégséges a konfliktus fegyveres kezelése”. Európában is megfigyelhető a jelenség, hogy az eszme, amit Abu Bakr al-Baghdádiék elindítottak az Iszlám Állam tevékenységétől függetlenül is hódít, főleg a közösségi médiában, mégpedig leginkább azon többedik generációs bevándorlók körében, akik semmi esélyt nem látnak egyébként a társadalmi előrelépésre.

Azonban ez egy olyan bonyolult társadalmi és gazdasági problémakörre mutat rá, amire nemhogy frappáns választ nehéz adni, de az sem biztos, hogy egyáltalán meg lehet oldani.

Az integráció ügye már a mostani méretében is fejtörést okoz a fejlett nyugati államoknak, azonban az elöregedő korfa miatt egyre nagyobb mértékben szorul majd rá a munkaerőpiac a bevándorlókra, tovább nagyítva a problémát. Az amerikai tapasztalatok szerint a legjobban a helyi és a vallási vezetők tudják figyelni és tünetileg kezelni az extrémizmus problémáját, de kérdéses, milyen mértékben és meddig? A nyugati világ egyre individualistább. Az emberek tradicionális kapcsolattartása egyre ritkább, a kommunikáció felületesebb és összességében véve az egymásra kifejtett hatás is egyre kisebb.

Az oktatásba kellene invesztálni? Az államnak még nagyobb szerepet kell vállalnia a piacon és munkahelyeket, kiszámítható életpályát teremtenie? Lehetséges, hogy ez a megoldás útja, viszont ennek, a szó szoros értelmében, ára van: hitelek, növekvő államadósság és a piacgazdaság szabadságának újabb korlátozása, ezáltal pedig az állami szerep növekedése. Be merik vállalni ezt az országok vezetői? Elérik a célt, hogy a lakosság toleránsabb legyen a muszlimokkal szemben, de fokozottan figyeljen a radikálisokra? Erre nehéz lenne választ adni és a probléma bölcsőjéről, a közel-keleti helyzetről még nem is beszéltünk.

Feloldhatatlan feszültségek?

Egyre kevésbé kétséges, hogy komolyabb szárazföldi beavatkozásra lehet számítani az ISIS ellen, azonban ahogy azt már megtanultuk a korábbi közel-keleti konfliktusokból, egy háborút megnyerni nem feltétlenül nehéz, de a békét megteremteni lehetetlen. Az ISIS likvidálása komoly érvágást jelentene a radikalizmusnak, de biztosan nem tüntetné el azt. Egy eltüntetett csoport helyébe kettő is léphet és látjuk, hogy az ISIS már a maga radikális ellenfeleit is „kitermelte”. Irakban az Abu Bakr al-Baghdádi csapatai ellen harcoló milíciák már maguk is az ISIS-éhez hasonló atrocitásokat követnek el a civil lakosság ellen, miközben a kormány tehetetlen.

Az arab világ kormányainak még olyan eszközök sem állnak a rendelkezésére, mint a nyugatiaknak. Általános, hogy a központi hatalom gyenge, így még ha lenne is akarat a változtatásra, annak valószínűleg elhanyagolható lenne a hatása. Így azonban fokozatosan nő a társadalmi feszültség és egy ponton túl megfelelő beavatkozás és reformok hiányában az erőszak még nagyobb erőszakot szül. Egy hirtelen gazdasági fellendülés javíthatna a helyzeten, de ennek a kilátásai meglehetősen távoliak a jelenlegi helyzetben. Legalábbis látszólag nem a Nyugat fog mentőövet nyújtani a régiónak.

Mit várhatunk a csúcstalálkozótól?

Ha reálisan nézzük a helyzetet, akkor semmi újdonságot. A legtöbb elemző szerint egyébként is inkább szimbolikus, semmint gyakorlati jelentőségű a konferencia. Obama valószínűleg marad a “langyos” retorikánál, a részvevő felek pedig, bár kicserélik gondolataikat a témával kapcsolatban, valószínőleg nem tudnak majd nagy horderejű megoldási javaslatokkal előállni a biztonsági előírások szigorításán kívül, ami viszont ugyanúgy az elnyomás és korlátozás érzését kelthetné, mint a 9/11 utáni változások.

A közel-keleti beavatkozás témája is biztosan terítékre kerül majd, de lehetséges, hogy csak a színfalak mögött. Az ISIS problémájának katonai megoldását siettetik az egyiptomi kopt keresztények és a jordán pilóta kivégzéséhez hasonló események is. Reakcióként a jordánok növelték a fegyveres jelenlétet, az egyiptomiak pedig egy második bombázást is indítottak. Nemrég Németország bejelentette, hogy hajlandó fegyverekkel és professzionális tanácsadással is támogatni a kurd Pesmerga-hadsereget. Az USA nagyobb szerepvállalása is elérhető közelségbe került. Az amerikai választók 78 százaléka támogatná, hogy a kongresszus felhatalmazást adjon Obamának komolyabb katonai akciókra, azonban mérlegelniük kell, hiszen a siker közel sem garantált és az ISIS felszámolása után az USA könnyedén belesodródhatna a szíriai polgárháború kellős közepébe is.

A világpolitika azonban nem mindig kiszámítható: a kérdéseinkre akár meglepő válaszokat is adhat az elkövetkezendő három nap.