Lengyelország az Egyesült Államok egyik legfontosabb partnere Európában. A két ország a kétpólusú világrend felbomlása óta szoros és baráti viszonyt ápol egymással, amelynek legbiztosabb alapja a lengyelek félelme az oroszoktól, és az amerikai védelembe vetett bizalmuk. Az ukrán konfliktus elharapódzásával azonban finomodtak a játékszabályok, és az utóbbi időben – leginkább egy lehallgatott beszélgetésnek köszönhetően – kiderült, hogy a lengyelek nem teljesen biztosak benne, hogy számíthatnak az Egyesült Államokra.
1989 óta az USA és Lengyelország kapcsolata szívélyes és baráti: történelmi hagyományokon alapul, hiszen 1918-ban Lengyelország függetlenségéhez nagymértékben járultak hozzá az amerikaiak. Minden, a rendszerváltás óta alakult lengyel kormány erősen támogatta az Egyesült Államok gazdasági és katonai jelenlétét a térségben, és a két állam szövetsége csak erősödött azáltal, hogy a lengyelek a NATO és az Európai Unió tagjai lettek. A 2001. szeptember 11-i események után meghirdetett globális terrorizmusellenes harcban (Global War on Terrorism) a lengyelek kiálltak az USA mellett, Irakba például 2400 katonát küldtek.
Mindezért cserébe az amerikaiaktól a biztonságuk garanciáját várják, és biztosítékot arra, hogy bárminemű probléma vagy konfliktus esetén számíthatnak rájuk. Az utóbbi évek legjelentősebb gócpontja a lengyel-amerikai kapcsolatokban a füstbe ment Európai Rakétavédelmi Rendszer terve.
NATO-tagok lévén, a lengyelek részt vettek a 2002-ben felvetett rakétavédelmi rendszer megtervezésében. A rendszer célja az lett volna, hogy három szárazföldi ponton létesítsenek elfogórakétákat, amelyek az ellenséges célpontokat a világűrben, röppályájuk közepén semmisítenék meg. A három szárazföldi bázis Alaszkában, Kaliforniában és Lengyelországban kapott volna helyet, így biztosítva a NATO-tagállamok védelmét. Az amerikai indítóállások meg is épültek, az európait azonban végül törölték.
Több oka is van annak, hogy a lengyel indítóállás tervét elvetették. Egyrészt, az elfogórakétákhoz tartozó lokátort Csehországban helyezték volna el, ám ott a terv széles társadalmi ellenállásba ütközött, és a csehek kihátráltak. Másrészt, noha a lengyel közvélemény kevésbé ellenezte, hogy országa területére építsék a rakétapajzs indítóállását, akadtak, akik nem örültek ennek: az oroszok. A hivatalos álláspont szerint a rakétapajzs az esetleg Irán felől érkező támadások kivédésének céljából épült volna, azonban az oroszok ettől nem érezték magukat kevésbé érintettnek. 2007-ben Vlagyimir Putyin, Oroszország elnöke bejelentette, hogy ha az amerikaiak tényleg megépítik a lengyel indítóállást, akkor ők maguk kénytelenek lesznek jobb és erősebb rakétákat telepíteni Kalinyingrádba, amelyek képesek lesznek rá, hogy áttörjenek a NATO védelmi rendszerén.
Az Európai Rakétavédelmi Rendszer tervei George W. Bush elnöksége alatt születtek, így amikor 2009-ben Barack Obama vette át a helyét a Fehér Házban, új szemléletet hozott magával ezt illetően is. Még ugyanabban az évben az új elnök visszamondta a korábbi megegyezéseket, és ezzel elvetette a lengyel rakétapajzs ötletét, nem kis felháborodást keltve ezzel a lengyelek között.
Új megvilágításba helyezte a két ország kapcsolatát a 2013 novemberében kezdődött, és azóta egyre csak súlyosbodó ukrán krízis. Lengyelország történelmi és földrajzi okokból is eredendően tart Oroszországtól, minden lépését gyanakvással figyeli, és egész külpolitikáját annak rendeli alá, hogy a lehető legtávolabb maradjon mindennemű orosz befolyástól. Az ukrán konfliktus fegyveres harcba torkollása, majd a Krím-félsziget annektálása nem csak a lengyeleket, de a balti országokat is nagyon nyugtalanítja, és minduntalan szankciókat, és a határaik biztosítását követelik – annyi év szoros barátság után ezt remélik az amerikaiaktól is.
2014 júniusában Obama elnök Varsóba látogatott, ahol elmondta, hogy nem csak Lengyelország, hanem az egész kelet-közép-európai térség biztonsága az amerikai nemzetbiztonság sarokköve, amely pedig szent és sérthetetlen. „Ez egy olyan szövetség, amely különösen fontos számunkra, főleg jelen körülmények között.” Retorikai szinten tehát a lengyelek által várt biztonság nem marad el, tettekben azonban nem teljesen elégedettek.
Erre egy szűk hónappal később derült fény. A Wprost című hetilap kiszivárogatott egy hangfelvételt, amelyen a külügyminiszter, Radoslaw Sikorski, feltehetően 2014 tavaszán azt ecseteli, hogy az amerikai viszony nemcsak, hogy nem elég hasznos, hanem kifejezetten káros Lengyelországnak, mert egy teljesen hamis biztonságérzetet kelt benne. „Konfliktusba keveredünk a németekkel vagy az oroszokkal, és azt gondoljuk, minden a legnagyobb rendben lesz, mert az amerikaiak kedvelnek minket. Szerencsétlenek vagyunk” – idézi a lap a felvételt. Sikorski szerint az Egyesült Államok valójában nem védené meg a lengyeleket, ha komolyra fordulna a helyzet, és hiba abba a hitben ringatni magukat, hogy számíthatnak rájuk.
A National Interest elemzője, Doug Bandow hosszú és csípős cikkben boncolgatta Sikorski megjegyzését, amelyben kifejtette, hogy szerinte az amerikaiak szerencsétlenek a történetben, és nem Lengyelország. Bandow szerint a NATO olyan országokkal bővült ki, amelyek minimális (mondhatni, elenyésző) katonai kapacitással rendelkeznek, viszont komoly vitára adnak lehetőséget az oroszokkal, és ráadásul jelentéktelenek az amerikai nemzetbiztonság szempontjából is. Mégis, „Washington úgy osztogatta ezeknek az országoknak a biztonság garanciáját, mint ahogy a hotelek a kis csokoládékat, amiket a párnára tesznek – és Lengyelország is kapott egyet.”
Bandow szerint ez a rendszer addig volt fenntartható, amíg nem állt elő komolyabb konfliktushelyzet, és az erősebb országoknak nem kellett valóra váltaniuk a biztonság fenntartására tett ígéreteiket. Azonban 2014 tavaszán egyre súlyosabbra fordult a helyzet Ukrajnában, és emiatt az Oroszországgal szomszédos tagállamok egyre idegesebben várnak konkrét és erőteljes fellépésre az agresszorral szemben – mindeddig hiába. Bandow szerint az Egyesült Államoknak nem érdeke felvállalni a súlyosabb konfrontációt az oroszokkal azért, hogy kisebb szövetségesei Kelet-Közép-Európában kevésbé aggódjanak, éppen ezért erre nem is fog sor kerülni.
Egy héttel később, szintén a National Interesten, az Egyesült Államokba delegált lengyel nagykövet, Ryszard Schnepf válaszolt Bandow cikkére, s kettejük között vita bontakozott ki arról, érdemes-e, és ha igen, miért érdemes ápolni a szoros lengyel-amerikai barátságot. Schnepf nagykövet szerint a kapcsolat alapja nem az érdek, hanem a közös értékek, a demokrácia, és az emberi jogok tisztelete, ezt pedig nem írhatja felül semmiféle érdek megléte vagy hiánya. Bandow a válaszának a következő címet adta: „Amerika viszonya Lengyelországgal: katonai szövetség vagy társasági klub?” A cikkben pedig nyomatékosította, hogy a barátság és a kölcsönös bizalom nem azonosak a stratégiai érdekkel, márpedig az érdek nem diktálja, hogy az USA megerősítse Lengyelország határait.
Hivatalos szinten még Obama elnök tavaly júniusi ígérete az irányadó, amely szerint ez a kapcsolat kiemelt jelentőségű az Egyesült Államok számára, és a térség biztonsága is kulcsfontosságú.
Itt tart jelenleg a lengyel-amerikai kapcsolatok története. Az ukrán válság felszínre hozta a korábban csak lappangó bizalmatlanságot, ami a feltétlen segítségnyújtás kérdését övezi. A kérdés leginkább az, hogy az USA milyen viszonyt akar fenntartani az oroszokkal, és mennyit hajlandó ebből áldozni kelet-közép-európai, így lengyel szövetségesei javára.