Sokba kerülne kilépni az EU-ból

A legreálisabbnak tűnő forgatókönyv szerint a brit GDP 0,8 százaléka menne rá 2030-ig a szigetország EU-ból történő kilépésére 2018-ban, ám ennek is előfeltétele, hogy ezt megelőzően átfogó kereskedelmi megállapodást kössön az Unióval. Az Open Europe nevű londoni kutatóintézet szerint akár pozitívba is fordulhat a Brexit mérlege, de ehhez politikailag nehezen vállalható, drasztikus változások lennének szükségesek Nagy-Britanniában.

A május 5-i brit parlamenti választások időpontjához közeledve egyre-másra látnak napvilágot különféle elemzések az EU-ból történő brit kilépés, más néven a Brexit esetleges gazdasági és politikai hatásairól. Hétfőn egyszerre két érdekes elemzéssel bővült a Brexit-irodalom, amikor Londonban az Open Europe közzétette a Nagy-Britannia és az EU közötti szakításra vonatkozó költségszámításait, a brüsszeli Európai Politikai Tanulmányok Központjában (CEPS) pedig bemutattak egy könyvet, ami az EU és az Egyesült Királyság közötti viszony alakulásának különböző opcióit és irányait veszi tudományos igénnyel górcső alá.

Az Open Europe tanulmánya három különböző lehetséges Brexit-forgatókönyvet azonosított be. Ezek közül a legkedvezőtlenebb 2,2 százalékos GDP-csökkenést jelez előre a brit gazdaságnak 2018 és 2030 között, amennyiben London egy EU-val a szabadkereskedelemről kötött átfogó megállapodás nélkül hagyná el a fedélzetet, és a gazdasági és kereskedelmi bezárkózást választaná a kiválás után.

A túlzottan optimista forgatókönyv értelmében a szigetország akár jelentős pozitív mérleggel, 2030-ig bezárólag bruttó hazai termékének 1,6 százalékkal való gyarapodásával is megúszhatná a válást, feltéve, hogy korlátlan szabadkereskedelemről sikerül megállapodnia az EU-val és a világ többi részével, és a határokon belül is nagy léptékű deregulációt hajtana végre. A jelentés szerzői ugyanakkor maguk is elismerik, hogy ennek elég kicsi a valószínűsége, ugyanis olyan politikailag nehezen felvállalható lépéseket feltételezne Nagy-Britannia részéről, mint a brit vállalatok és munkavállalók versenyre kényszerítése alacsony költséggel működő országokkal, és a munkaerőpiac nyitva tartása a bevándorlók előtt. Márpedig éppen ez lehet az egyik ok, amiért a britek – ha erre sor kerül – 2017-ben az EU-ból való kilépésre szavazhatnak.

A legreálisabbnak tűnő opció mellett a londoni kutatóintézet 0,8 százalékos GDP-vesztés és 0,6 százalékos GDP-növekedés közötti sávban becsülte meg a Brexit gazdasági hatását. A mérsékelt veszteség akkor állna elő, ha a brit kormánynak sikerülne egy átfogó szabadkereskedelmi megállapodást kötni e az EU-val, de emellett semmi mást nem tenne. Pozitívba fordulhatna az Open Europe szerint viszont a mérleg, ha az EU-val kötött megállapodás tetejébe a szigetország liberalizálná a kereskedelmet a világ többi részével és odahaza is jelentős deregulációt hajtana végre.

„A Brexit aligha lenne az az összeomlás, amelyet egyesek emlegetnek. Nagy-Britanniának egy kevésbé szabályozott, szabad kereskedelmen alapuló gazdasággá való átformálása, amivé az EU-n kívül kellene válnia, ha elvi síkon könnyűnek is tűnik, a gyakorlatban komoly politikai ellenállásba ütközhet a szigetországon belül. A legrosszabb forgatókönyv az lenne, ha az Egyesült Királyság kilépne az EU-ból, és utána bezárkózna, és a protekcionizmus választaná” – jelentette ki Lord Leach of Fairford, az Open Europe elnöke, aki szerint az EU és Nagy-Britannia is jobban járna, ha utóbbi legalább annyi energiát fordítana az előbbi megreformálására, mint arra, hogy sikerre vigye a Brexitet.

A CEPS által hétfőn Nagy-Britannia európai jövőjéről tartott vitán a meghívottak ezzel szemben arra hívták fel a figyelmet, hogy nem utolsó sorban a Cameron-kormány ösztönzésére az Európai Unióban már jó úton halad a reformokkal, és elsősorban éppen azokon a területeken, mint amilyen az egységes piac, vagy a szabályozói környezet egyszerűsítése és a bürokratikus terhek csökkentése, amelyek London prioritásának számítanak.

A „Nagy-Britannia jövője Európában” című könyv az uniós reformok mellett figyelmet szentel a londoni kormánynak bizonyos uniós politikák újratárgyalására és bizonyos uniós hatáskörök tagállami hatáskörbe utalására vonatkozó igényének, valamint a brit kiválás kérdésének is. Ami az újratárgyalási szándékot illeti, a könyv szerzői arra a következtetésre jutnak, hogy nagyon szűk azoknak a kérdéseknek a köre, ahol Londonnak egyáltalán van mit újratárgyalnia. Michael Emerson, a CEPS kutatója emlékeztetett rá, hogy a briteknek a Schengen-acquis, vagy az euró bevezetése alól már kimaradási lehetőségük van (opt-out), a bel- és igazságügyek terén pedig egy igen rugalmas konstrukció áll a rendelkezésükre, ami lehetővé teszi, hogy akkor és ott lépjenek be a rendszerbe, amikor és ahol csak akarnak. Az egységes piac mélyítése eközben az első számú brit prioritásnak számít.

Emerson a szabad munkavállalás EU-n belüli korlátozásának ügyében is okafogyottnak látja a brit követeléseket. Az Európai Bíróság ugyanis nemrég az úgynevezett Dano-ügyben hozott ítéletében egyértelművé tette, hogy az életvitelszerű tartózkodás kérdésének meghatározása tagállami hatáskör, és ez a kulcs a jóléti kedvezmények igénybe vételéhez is. Vagyis miután ez tagállami hatáskör, itt nincs miről tárgyalni. Két további forró kérdésnek számít a munkaerőpiaci szabályozás és az Európai Bíróság joghatósága.

Ami pedig a hatáskörök tagállami szintre történő visszavételét illeti, itt a kutatók nem az EU-szerződésnél, hanem az úgynevezett osztott kompetenciáknál látnak ilyen brit érdeket, ami a másodlagos jogalkotás kategóriájába tartozik, és a jelenlegi Bizottságban már eleve történtek lépések ebbe az irányba a szubszidiaritás elvének tényleges gyakorlatba ültetése révén.

Ami pedig a kiválást illeti, az a könyv szerzői szerint tele van jogi, politikai és gazdasági kockázatokkal a britek számára. Ha például az Egyesült Királyság a kilépés után is teljes hozzáférést szeretne magának az EU egységes belső piacához, akkor Norvégiához hasonlóan az Európai Gazdasági Téren keresztül érhetné el ezt a célt. „Ha azt akarod, hogy az EU dirigáljon, akkor nyugodtan csatlakozz hozzánk” – idézte Emerson az egyik norvég politikus erre vonatkozó megállapítását.

Richard Corbett, brit munkáspárti EP-képviselő úgy vélte, hogy a hatáskörök EU és tagállamok közötti megoszlása nagyjából egyensúlyban van. Felhívta a figyelmet arra, hogy a közösség önmagában egy állandó tárgyalási reformfolyamat. Ezért képtelenségnek nevezte Londonnak azt az elképzelését, hogy 2015-ben a választások után egységes reformcsomagot tárgyaljanak ki, amiről Cameron aztán megszavaztathatná 2017-ben a briteket.

Poul-Skytte Christoffersen, a dán kormány korábbi brüsszeli állandó képviselője emlékeztetett rá, hogy az egymást követő brit kormányok a múltban is jelentkeztek már újratárgyalási igényekkel. Ezek azonban mindig jól beazonosítható célok elérését tűzték ki. A dán diplomata szerint ezzel szemben most egyáltalán nem világos, hogy mit is akar tulajdonképpen elérni London. „Ez nagyon megnehezíti a dolgunkat, amikor az Egyesült Királyságot segíteni szeretnénk abban, hogy elkerüljünk egy „balesetet” (Braccident). További problémának nevezte azt, hogy David Cameron kormánya alatt a szigetország rengeteget veszített a befolyásából. Számos ország vonakodik koalícióra lépni különböző kérdésekben Londonnal, mert nem tudják, hogy a britek bennmaradnak-e az EU-ban.

Christoffersen külön is kitért az új tagállamokra, amelyek London potenciálisan közeli szövetségesei lehettek volna, ám a keleti munkavállalók elleni retorikával a brit kormány szerinte teljesen felégette ezt a hidat és elidegenítette magától a közép- és kelet-európaiakat.

Az Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) felállításában is szerepet vállaló veterán dán diplomata arra is figyelmeztetett, hogy északi partnerei nem néznék jó szemmel, ha London további kiváltságokat tárgyalna ki az EU-val a maga számára. Ez szerinte olyan reakciókat szülne Dániában vagy Svédországban, mint ahogy a nehéz reformokat végigcsináló spanyolok és a portugálok reagáltak a görögök könnyítésekre és részleges adósságelengedésre vonatkozó követelésére.