Putyin: pária vagy csak külön utakon jár?

Oroszország az utóbbi években – de Putyin hatalomra kerülése óta biztosan – egyre komolyabban bontogatja (újra) a szárnyait. A 2008-as grúz konfliktus, a 2014-es ukrán események, a Krím-félsziget annektálása és legutóbb a szíriai polgárháborúba való beavatkozás egy egyre aktívabb Oroszország képét festi meg. De vajon hogyan nézik az oroszok „szorgoskodását” más államok, mi a véleményük és hogyan állnak Putyinhoz a világ vezetői?

Egyesült Államok

Az Egyesült Államok és Oroszország kapcsolata mindig az egyik sarokköve – ha nem az egyik legfontosabb – a nemzetközi rendszernek. Ezek a kapcsolatok a hidegháború lezárulta és a Szovjetunió felbomlása óta, a 2014-es ukrán események miatt az egyik legmélyebb pontján vannak.

A Krím-félsziget annektálásával és az oroszbarát szeparatisták támogatásával Ukrajnában Putyinnak sikerült elérnie, hogy a kapcsolatai az USA-val meglehetősen fagyossá váljanak. Joe Biden, az Egyesült Államok alelnöke meglehetően kemény szavakkal ítélte el a Krím annektálását. Egy Ukrajnában tett látogatása alatt nyilatkozta, hogy országa sem most, sem a jövőben nem fogja elismerni az orosz területszerzést. Az Obama adminisztráció egyértelműen az oroszok tudtára adta, hogy azt sem nézi jó szemmel, hogy fegyverekkel, lőszerrel és technikával támogatják a Kelet-Ukrajnában önhatalmúlag kikiáltott népköztársaságokat. Számos alkalommal szólították fel Oroszországot, hogy vonja ki az ott állomásozó katonáit és technikáját, de mindhiába, hiszen Putyin szerint az orosz fegyveres erők nem vettek és nem is vesznek részt a konfliktusban, csupán önkéntesek harcolnak a szeparatisták oldalán, akik fölött neki nincs hatalma.

Mindezek mellett az Egyesült Államok továbbra is az oroszokat vádolja a 2014 júliusában lelőtt MH17-es járat tragédiájával, nem alaptalanul. Az orosz kardcsörtetés miatt az USA számos orosz vállalat és személy ellen vezetett be gazdasági szankciókat. Köztük van a Putyinhoz közel álló „belső kör” számos tagja, például Igor Szecsin, a vezető orosz gáz és olajvállalt, a Rosneft feje vagy Szergej Csemezov, az állami high-tech cég, a Rostech igazgatója. Az említetteken kívül több más céget is érintenek a szankciók, mint például a Kalasnyikov vállalatot vagy a Sberbank-ot.

A Kelet-európai események mellett a másik fő törésvonal az Egyesült Államok és Oroszország között Szíria. Az évek óta folyó polgárháborúban az USA vezette koalíció nem sok sikert ért el, az ország még mindig teljes káoszban vergődik, Bassár el-Aszad kormánya még mindig hatalmon van. A kormányerők, az amerikaiak által támogatott és kiképzett felkelők, a különböző törzsi alakulatok és az Iszlám Állam kavalkádjába szállt be Putyin ez év szeptemberében. Az eredeti indok, miszerint a beavatkozás a felkelők és az Iszlám Állam visszaszorítására irányul, valahogy nem igazán sikerült, ugyanis Moszkva inkább a nyugati koalíció által támogatott alakulatokat bombázta. De Obama és Putyin között a legnagyobb nézeteltérés Szíria kapcsán nem is ebben, hanem Aszad személye körül alakult ki. Moszkva a jelenlegi szír „vezetést” támogatja, mondván hogy nincs más olyan erő, amely viszonylagos rendet tudna tartani az országban, míg Washington addig nem adja be a derekát semmilyen együttműködésre, amíg Aszad el nem távozik, bár úgy tűnik, Putyinnak mégsem feltététel az együttműködésre, hogy a szír elnök maradjon. A szír polgárháborúval és Ukrajnával kapcsolatban Obama és Putyin az ENSZ Közgyűlés előtt ugyan másfél órán át tárgyalt, ám eredményre nem igazán jutottak azon kívül, hogy ismertették egymással álláspontjukat és terveiket.

Európa

Az európai országok viszonya Oroszországgal sokkal inkább gazdasági alapokra épül, mintsem politikaira, ahogy az Egyesült Államokkal. Az ukrán események ugyan vitathatatlanul megtépázták a kapcsolatokat, de korántsem annyira drasztikusan, még az uniós szankciók ellenére sem. Az Európai Uniónak Oroszország, mint gazdasági partner és piac mindig is fontosabb volt, így talán az uniós államok nagy része gyorsabban át tud lendülni ezeken a diplomáciai viharokon.

Ennek egyik legjobb példája Németország. Ugyan a németek támogatták az uniós szankciók bevezetését a Krím annektálása miatt, de se politikai se gazdasági kapcsolataik nem szenvedtek helyrehozhatatlan károkat. Ennek a kapcsolatnak, mint oly sok uniós országnak, az energiahordozók az alapja. Az Északi Áramlat gázvezeték építése a kelet-közép-európai útvonal kikerülése a célja, pontosan az olyan válságok miatt, mint ami most Ukrajnában zajlik. Németországnak ráadásul Oroszország fontos exportpartner, nem a legnagyobb felvásárló piac ugyan, de kiesését azért mindkét ország megérezné. Kétségtelen, hogy a szoros gazdasági kapcsolatok miatt vészelhették át viszonylag zökkenőmentesen a Krím annektálását és a kelet-ukrajnai eseményeket az orosz-német kapcsolatok. Emellett Angela Merkel német kancellár mindig is pragmatikusan állt ehhez a viszonyhoz. De nem csak financiális téren viszonyulnak a németek másképpen Putyinhoz. A minszki tárgyalások egyik motorja Németország, aki inkább konszenzuskereső és a válság csillapítását kívánja elérni pontosan a fenti indokok miatt.

Ahogy a németek, úgy Franciaország is igyekszik fenntartani normális kapcsolatokat Oroszországgal. Az uniós szankciókat ugyan támogatta, és pénzügyi bonyodalmakba keveredett egy hadihajó megrendelésről szóló szerződés miatt Putyinnal, de a franciák is inkább a konszenzust keresik. Franciaország fontos tagja a normandiai négyeknek és a német kollégáikkal egyetértve ők is a minszki megállapodásokban látják az ukrán válság rendezésének zálogát. A Mistral osztályú hadihajókat végül nem kapják meg az oroszok (heves uniós nyomásra), de cserébe kamatostul kifizetik a veszteségüket.

Intő jelként szolgálhat Putyinnak, hogy Svédország ismét felvetette a teljes jogú NATO-tagság ötletét, persze amennyiben Finnország is belépne vele. A szövetséghez való csatlakozás már nem először merül fel az északi államoknál, de látva az agresszív orosz retorikát, a svédek és a finnek könnyen érezhetnek késztetést arra, hogy komolyabban megfontolják a viszonylagos semlegességük feladását (Svédország ugyan tagja a NATO Partnerség a Békéért Programjának, részt vesz a szövetség munkájában, de eddig még nem vállalta a teljes jogú tagságot).

A balti országok politikáján és véleményén mondhatni semmi nem változott, továbbra sem érzik magukat biztonságban Oroszország mellett. A Krím annektálása és a Kelet-ukrajnai harcok kitörése óta viszont fokozták a határellenőrzést, a NATO több hadgyakorlatot is tartott a határ mentén, a fegyveres erők fenntartják a készültséget.

Hasonló a helyzet Lengyelországban is, ahol – ahogy a balti államoknál is – a kemény orosz politika rossz emlékeket idéz fel. A lengyelek voltak azok, akik a legvehemensebben ellenezték a Fekete-tengeri félsziget bekebelezését és a szeparatisták támogatását. A lengyel-orosz kapcsolatok eddig sem voltak túl aktívak, várhatóan a jelenlegi helyzet sem fog pozitív irányban változtatni ezen.

Szaúd-Arábia és Irán

Sem az arab országokat, sem pedig a perzsa államot nem döbbentették meg különösebben az európai események. A kapcsolataikat Oroszországgal sokkal inkább a szeptemberi szíriai orosz intervenció és az energiahordozók határozzák meg.

Szaúd-Arábia, az Egyesült Államok régi szövetsége az elsők között volt, aki kifejezte rosszallását az orosz légicsapások láttán, ráadásul a szaúdi vezetés Aszad távozását követeli Szíriából. Kapcsolatukat az alacsony olajár is megterheli, ugyanis az orosz gazdaság egyik, ha nem legfontosabb pilléréről van szó. Az olcsó olaj nem kedvez az oroszoknak és úgy tűnhet, mintha a szaúdiak szándékosan tartanák alacsonyan a fekete arany árát. Bár az intervenció előtt mintha felmelegedtek volna a kapcsolatok, ugyanis Szaúd-Arábia szerződést írt alá, hogy tíz milliárd dollár értékben fektet be Oroszországban, illetve aktív érdeklődés mutatkozott az orosz rakétatechnológia (Iskandar) iránt is. Az is Moszkva malmára hajthatja a vizet, hogy az öböl menti királyság egyáltalán nincs megelégedve az Iránnal köttetett nukleáris alkuval.

Irán kapcsolata Oroszországgal sosem volt túl szoros, azonban a szíriai intervencióval és a nukleáris energia terén kötött megállapodással közeledhetnek az álláspontok annak ellenére, hogy mindkét állam gazdag szénhidrogénekben, így gazdaságilag egymás versenytársai. A bonyolult és közel sem felhőtlen kapcsolataik a nyugattal illetve a “közös” szankciók késztethetik őket arra, hogy jobban koordinálják lépéseiket. A nyugati szankciók miatt Moszkva más piacokat keres a termékeinek és Irán potenciális vevő lehet a fegyverek és most már a nukleáris technológia terén is. Az elmúlt hónapokban rendkívül aktív, magas szintű diplomáciai kapcsolattartás is jellemezte a két ország viszonyát, Putyin és Roháni számos alkalommal találkozott, például a júliusi BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-afrikai Köztársaság) csúcstalálkozón vagy a Sanghaji Együttműködés Szervezetének Ufa-i gyűlésén. Ezeken túl Teherán számos hadihajója látogatott el Oroszországba, és az oroszok sem voltak restek viszonozni a gesztust, ami növekvő katonai együttműködésre utal.

A keleti óriás

Oroszország és Kína újra egymásra találtak hála a közös ellenségnek, az Egyesült Államoknak. A nyugati szankciók hatására Putyin kelet felé fordult, hogy pótolja a gazdasági kiesést és erősítse az orosz-kínai kapcsolatokat. Két megállapodást is kötettek a felek, amelyek szerint egyrészt a orosz Gazprom 2014-ben körülbelül 400 milliárd dollár értékben szállít gázt déli szomszédjának, másrészt körvonalazódni látszik egy Szibérián keresztül húzódó gázvezeték terve is, amely igencsak megerősítené a két ország közti “energiaszövetséget”. Katonai téren sem tétlenkednek az újra egymásra találó államok, ugyanis augusztus környékén tartották meg az eddigi legnagyobb közös haditengerészeti gyakorlatot a Japán-tengeren, amelyen több tucat orosz és kínai hadihajó vett részt. Mindezek mellett a kiberbiztonság területén is kezd kibontakozni a közös koordináció, a felek megegyeztek, hogy nem fogják egymás rendszereit támadni.

Pária vagy csak feszegeti a határokat?

Putyin láthatólag úgy döntött, hogy birokra kel a Nyugattal ahelyett, hogy együttműködne vele. Az ukrán események és a Krím-félsziget annektálása megmutatta, hogy Oroszország nem fél attól, hogy esetleg egyedül marad a nemzetközi téren és láthatólag a gazdasági szankciók sem tántorították el semmitől. Mindezek mellett viszont a szíriai beavatkozással azt is bebizonyította, hogy nem elhanyagolható tényező és az orosz hadsereg hatalmas fejlődésen ment keresztül (látva a precíziós rakétatámadásokat Szíriában). Az ukrán válsággal ugyan mélyponton vannak a kapcsolatok az USA-val, a balti államokkal és Lengyelországgal, és számos más európai állammal megromlott a viszonya Oroszországnak, a normandiai négyekben betöltött szerepével viszont fenntartja a kommunikációs csatornáit Franciaországgal és Németországgal, az Unió pilléreivel.

Míg az USA-val európai téren meglehetősen elmérgesedett a viszony, addig Szíria kapcsán úgy tűnik képes együttműködni Putyin és Obama. Ez viszont hogy láthatólag nem azt jelenti, hogy Oroszország fejet hajtana bárhol is, hiszen (régi)új szövetségeket köt például Iránnal vagy Kínával, akik egyébként sem ápolnak minőségi kapcsolatokat az Egyesült Államokkal. Putyin egyáltalán nem tekinthető páriának a teljes nemzetközi rendszerben, inkább csak talán nem fél feszegetni a határokat, szembemenni a nemzetközi normákkal és „kipuhatolni”, hogy meddig mehet el. Ez a taktika úgy látszik, ez idáig működik és nem elképzelhetetlen, hogy Oroszország a jövőben is ehhez a fajta manőverezéshez fogja tartani magát, legalábbis addig biztos, amíg Putyin vezeti az országot.