Mindenáron euró

Egy korábbi elemzésünkben már foglalkoztunk azzal, hogy a nyilvánvaló kockázat mellett miért ódzkodik mindenki az eurózónához való csatlakozástól és a közös valuta bevezetésétől. A Visegrádi Együttműködésre is rányomja a bélyegét a megosztottság, hiszen a már eurót használó Szlovákia gazdasági és politikai érdekei mások, mint például az azt egyre inkább ellenző Csehországé. Ebben az általános negatív hangulatban akad azonban egy kivétel: Lettország foggal-körömmel ragaszkodik a bevezetés 2014-es céldátumához. Teljes őrültség, vagy van racionalitás a kormányzati szándék mögött?

A lett kormány, és vele nagy egyetértésben a központi bank évek óta ragaszkodik az euró bevezetéséhez, mint elsődleges célhoz, melynek mind a monetáris politikát, mind pedig a gazdaságpolitikát alárendelik. A válság kirobbanásakor Lettország az egyik legsúlyosabban érintett ország volt, két év alatt 25 százalékkal esett vissza a GDP, magyarul negyedével zsugorodott a gazdaság. Az IMF és az EU vezetői az egekig magasztalták mind a válságkezelést, mint pedig a közös fizetőeszköz bevezetése melletti eltökéltséget, ez utóbbi azonban hatalmas plusz terheket rótt a lakosságra a nehéz helyzetben.

Közös monetáris politika, közös valuta nélkül

Lettország nemcsak hogy belépett az euró „előszobáját” jelentő ERM II-be (európai árfolyam-mechanizmus) még 2005-ben, de egyoldalúan vállalta, hogy a megszabott +/- 15 százalékos árfolyamingadozási sávot +/- 1 százalékra szűkíti. Ezzel lényegében hozzákötötte a lett lat-ot az euróhoz. Ezen az állásponton pedig a válság során sem voltak hajlandók változtatni, vagyis Lettország ugyanúgy érezte a független monetáris politika hiányának minden multiplikátor hatását, mint az euróövezet bajban lévő országai.

Ez még nehezebben magyarázható lépés, ha tudjuk, hogy a válságból való kilábalást éppen a kicsiny gazdaság export szektora hajtja. Vagyis a gyengébb valuta és a magasabb infláció növelné a szektor versenyképességét, ezáltal pedig az exportot, hiszen általa viszonylagosan olcsóbbá válnának a lett termékek az eurót használó országok számára. A kormány erről a lehetőségről lemondott, így más megoldást kellett választani a versenyképesség visszaszerzésére.

Ez a módszer pedig a sokat vitatott ún. belső leértékelés lett. Vagyis bár az ország valutája külkereskedelmi viszonylatban stabil maradt, az inflációt pedig kordában tartották, a belső ár-és bérszínvonalat drasztikusan csökkentették. Ez természetesen mind a köz- mind pedig a magánszféra béreinek hirtelen szabadesésével járt.  Mindehhez még hozzájött a költségvetés rendbetételét célzó megszorítások sorozata: a központi kiadások lefaragásával és adóemelésekkel összesen a GDP 15 százalékának megfelelő mértékben igazították ki a költségvetést.

Ennek eredményeképpen ugyan növekedésnek indult a gazdaság, a munkanélküliség pedig 20 százalékról 14 százalékra moderálódott, ám a valódi problémákat nem sikerült megoldani. A jelenlegi 3,5 százalékos növekedés elenyésző, ha figyelembe vesszük, hogy ennek alapja egy összeomlott gazdaság: az egy főre jutó GDP Bulgária és Románia után a harmadik legalacsonyabb az Európai Unióban. Ebben a tempóban rengeteg idő kellene, hogy egyáltalán a két évvel ezelőtti szintet elérje a balti ország teljesítménye.

Ráadásul nagyon úgy tűnik, ez az ütem sem marad meg sokáig. A visszakapaszkodás egyetlen motorja az export, melyet az euróhoz kötött valuta gúzsba köt. A versenyképesség kulcsa pedig a rendkívül alacsonyan tartott bérekben rejlik, azok viszont a közös valuta bevezetésével várhatóan megugranának. Ezt ellensúlyozandó mély strukturális reformok kellenének a csatlakozás előkészítésére, amit már az idáig a kiadáscsökkentéstől elégedetten elaléló IMF is megemlített legutóbbi jelentésében. A megszorítás pillanatnyi megoldásként elengedhetetlen volt, most azonban mélyebb változások kellenének. A lett kormány viszont a jelek szerint már közel sem olyan hiperaktív, ha nem szorul az a bizonyos hurok.

Ezek alapján tehát nagyon úgy tűnik, hogy a válság során gazdasági ésszerűtlenség volt kitartani az euró mihamarabbi bevezetésének terve mellett. Akkor mégis miért erőlteti ezt a lett kormány?

Politikai, és nem gazdasági döntés

A kérdést akár úgy is feltehetnénk: miért ne? Ha már 2005 óta minden alárendelődött az euróövezethez való csatlakozás céljának, a központi bank pedig önszántából feladta függetlenségét, valóban nem hoz valós gyakorlati változást az új fizetőeszköz. A saját valuta előnyeit a válságkezelés során lehetett volna (sokak szerint kellett volna) kihasználni, erről azonban lemondott a kormány. Mint a fentiekben vázoltuk, ez még több megszorítással járt a gyakorlatban, melyet azonban a lett társadalom meglepően jól tűrt. Nem voltak mindennapos tömegtüntetések és általános sztrájkok, mint Görögországban, vagy Spanyolországban. A kormány a kezdetektől azt hirdette, hogy a helyreigazítás fájni fog, a gazdasági armageddon közepette munkájukat vesztő emberek pedig ezt elfogadták. Innen visszafordulni politikai öngyilkosság lenne a kormányzó erőknek, hiszen a válság által pozícióba juttatott kabinet végig az euró fontosságát hangsúlyozta. Valdis Dombrovskis miniszterelnök ezzel gyakorlatilag saját legitimációját ásná alá, elismerve a megszorítások egy részének fölöslegességét.

Persze ez nem magyarázza meg a korábbi, eredeti döntést, mely vállalta a monetáris politika feladásából származó hátrányokat. Erre a mély elkötelezettségre sokkal inkább politikai-lélektani a magyarázat, mintsem a gazdasági racionalitáson nyugvó. A szovjet múlt és történelmi örökség, valamint a nagyszámú, részben jogfosztott oroszajkú kisebbség olyan reflexeket váltott ki a lettekben, aminek következtében úgy érezték, hogy olyan útelágazáshoz érkezett az ország, ahol nem lehet nem dönteni. Az európai integrációt, és annak „ékkövét”, az euró bevezetését a szovjet múlttól való szabadulásként, a nyugathoz való végleges csatlakozásként értelmezik a lett vezetők. Ahogyan a központi bank elnöke, Ilmars Rimsevics fogalmazott: „Lehet, hogy nem lesz másik esély, ha most nem használjuk ki a lehetőséget.”.

Ezzel a lépéssel pedig várakozásaik szerint Lettország presztízse is megerősödik majd. Az IMF és a brüsszeli eurokraták magasztalása ezt a várakozást egyelőre valóban alátámasztja, ám persze az már teljesen más kérdés, hogy a jelenlegi európai válság esetleges lecsengésével mennyire emlékeznek majd a most oly’ gyakran emlegetett példás lett szolidaritásra. A döntés minden esetre sokkal inkább politikai, mintsem gazdasági motivációjú volt.

Mindezek mellett mindig nagy a várakozás a befektetések terén, mondván, hogy az egységes valuta mindjárt jobban vonzza az egyébként Lettország fejlődéséhez is elengedhetetlen külföldi tőkét. Normális időkben ez valóban az egyik legfontosabb hozadék. Jelenleg azonban nagyon úgy néz ki, hogy rövidtávon hiába remélnek jelentősebb tőkeinjekciót, az az eurózóna államaiból érkezik a legkisebb eséllyel. Persze, ha sikerül leküzdeni a nehézségeket, ez a későbbiekben még valóban fontos előny lehet, addig azonban jóval égetőbb kérdés, hogy mi történik, ha jövőre tényleg a jóslatoknak megfelelően visszaesik az export. A féken tartott infláció biztosan nem segíti majd a lett vállalatok nemzetközi versenyképességét. A választópolgárok pedig nagyon remélik, hogy újabb bércsökkentések sem.

Ugyanakkor tény, hogy Lettország 2005 óta következetesen megtett mindent az akkor jelentősen vonzóbb közös fizetőeszköz bevezetéséért. A menet közben kirobbanó válsággal senki sem számolt, a politikai vezetésnek viszont az út vége felé közeledve kellett d öntenie, feláldozza-e az addigi kemény munkát, vagy még egy kis kitartást és plusz áldozatvállalást kér állampolgáraitól. Valdis Dombrovskisnak szerencséje volt, mert – más potenciális válságkezelő erő híján – nem kellett rövid távú politikai következményekkel számolnia. Így valóban euró lehet akár két éven belül Lettországban, melynek gazdasága azonban korántsem látszik felkészültnek az ezzel járó kihívásokra.