Az EU demokratizálása jegyében erodálják a demokratikus kultúrát

Idén októberben először választják majd az Európai Bizottság elnökét a Lisszaboni Szerződés homályos rendelkezései szerint, melyek értelmezésében az Európai Parlament diktálta a tempót. A legnagyobb képviselőcsoport ismét az Európai Néppárté lesz, így az ernyőpárt hónapokkal a választások előtt megnevezett csúcsjelöltje, Jean-Claude Juncker most magának követeli a Bizottság elnöki székét. Az EP pártcsaládjai által kitalált rendszer elvben az EU demokratizálását szolgálta volna, a gyakorlatban azonban kontraproduktív; hamis ígéretével éppen az ellenérzéseket erősítheti. A cél becsülendő, a módszer hibás, a demokratikus deficit csökkentéséből intézményközi hatalmi játszma lett.

Nagy változás jön az idén a legfontosabb Európai Uniós pozíció, az Európai Bizottság elnöki székének betöltése kapcsán. A Lisszaboni Szerződés előtt a brüsszeli bürokrácia vezetőjét a tagállamok állam-és kormányfői (Európai Tanács) jelölték, majd a jelöltet az EP gyakorlatilag formalitásként jóváhagyta. Az idei „tisztújítás” azonban már az új rendelkezések szerint zajlik majd, vagyis az Európai Tanács „az Európai Parlamenti választások eredményét figyelembe véve” jelöli az új elnököt, a kinevezésről pedig a Parlament szavaz.

Az hogy a választási eredmények figyelembe vétele pontosan mit is takar, rengeteg vitát szült az elmúlt bő egy évben, főleg annak fényében, hogy 2009-ben az Európai Parlament az új szerződés értelmében egyébként is igen megerősödött. Mivel az EP az Európai Unió egyetlen választott szerve, ez a tendencia az integráció demokratikusabbá tételét volt hivatott szolgálni, a parlament pedig erre hivatkozva gyorsan rákényszerítette saját értelmezését a többi intézményre: minden pártcsalád csúcsjelöltet állított, a legtöbb mandátumot szerző párt jelöltjének követelve a tisztséget. Az elképzelés azonban több ponton hibás.

Az uniós jog szempontjából minimum megkérdőjelezhető a kezdeményezés, hiszen a Lisszaboni Szerződés (ha úgy tetszik, az EU alkotmánya) szerint a jelölés joga továbbra is az Európai Tanácsot illeti. Persze a hangos kinyilatkoztatások után bárki, aki hangot adott aggályainak az EP által egyoldalúan kihirdetett megoldással kapcsolatban, rögtön az antidemokratikus jelzőt tudhatta magáénak. Ugyanakkor a többi intézmény lassú reakciója, tehetetlensége és az alternatív megoldási javaslatok teljes hiánya azt támasztja alá, hogy ha hatékonyan működő intézményrendszert szeretnénk Európa irányítására, akkor valóban az Európai Parlament jogköreinek további szélesítésére van szükség – ez a hatásköri vitát szülő helyzet is éppen a tagállami álláspontok összehangolásának lehetetlenségéből fakad, aminek az olyan torzszülött félmegoldások lesznek az eredményei, mint a szóban forgó rendelkezés. Ez azonban még nem legitimálja az EP megoldását.

Tény, hogy a személyek központba állítása jó módszer lehet a választópolgárok aktivitásának növelésére, amíg viszont Európa polgárai nemzeti listákra szavaznak, főként belpolitikai megfontolások alapján, addig abszurd ezen nemzeti listák élére páneurópai, a szavazók nagy része számára ismeretlen jelölteket állítani, majd a szavazatokat rá nézve legitimálónak tekinteni. Az EP-választásokon minden voksoló egy szavazattal rendelkezik, amit az általa preferált nemzeti jelöltre vagy listára ad le. Ez semmilyen formában nem jelent a pártcsalád által megnevezett elnökjelöltre leadott szavazatot. Egy szavazattal két különálló, független intézményben betöltött pozícióra szavazni egyszerűen abszurd, de legalábbis a paternalista politikai rendszerek legszebb hagyományait felidézve azt sugallja, hogy a választópolgár úgysem képes elválasztani egymástól a két intézmény két tisztségét.

A legfőbb probléma azonban mégis az, hogy a demokrácia nevében az Európai Parlament ezzel hivatalosan és nyíltan elfogadja, sőt elősegíti, az Európai Bizottság – vagyis a szerződés értelmében az Európai Unió független, elfogulatlan végrehajtó szerve – átpolitizáltságát. Az intézmény függetlenségét és technokrata jellegét így is sok kritika érte, az EP ezzel a húzással pedig kvázi legitimálja átpolitizált jellegét. Az Európai Bizottság nem a nemzeti értelemben vett kormány, így nem is lehet a nemzeti választási-kinevezési modelleket rávetíteni.

A módszer ráadásul a megnevezett fő cél elérésére is alkalmatlannak bizonyult. A folyamatosan csökkenő részvételi tendencia megfordítása, a választók mobilizálása lett volna a rendszer fő feladata, ezt azonban messze nem látta el. Persze „hatalmas” siker a 43 százalékról 43,1 százalékra emelkedő részvételi arány, ám mindeközben több tagállamban csökkent a választási részvétel, mint ahányban nőtt, a marginális javulás pedig jórészt annak köszönhető, hogy a nagyobb bajban lévő tagállamok állampolgárai a válságot követő mentőcsomagok és megszorítások következtében rádöbbentek, hogy az Európai Unió jóval nagyobb befolyással bír mindennapjaikra, mint gondolták. Hogy a csúcsjelöltek ebben mennyire nem játszottak szerepet, jól jelképezi, hogy egy felmérés szerint még az egyébként európai viszonylatban jól tájékozott német választóknak is mindössze hét százaléka ismerte fel Junckert. A szavazók jelentős részének jó eséllyel arról sem volt fogalma, hogy egyúttal Bizottsági elnökjelöltre is szavazna.

A Spitzenkandidaten-rendszer ebben a felállásban eleve nem tűnik sokkal demokratikusabbnak az előző megoldásnál. Korábban az egyes tagállamok belső egyezkedések után megnevezték a végső jelöltet, most pedig a pártcsaládok belső egyezkedései alapján neveztek meg két valós eséllyel bíró versenyzőt, majd váltig állították, hogy ez a megoldás jóval demokratikusabb. Ha úgy tetszik, az európai pártok belső köreikben megbeszélték, hogy tisztviselők belsős megbeszélések eredményeként való kijelölése nem demokratikus.

A probléma elsősorban tehát nem a jelöltek személyével, sokkal inkább a módszerrel van. Egyértelmű, hogy az Európai Unió, különösen pedig a Bizottság demokratikus deficittel küzd, valamint hogy a választók jelentős része számára érdektelen, ezen pedig változtatni kell. A hiba létezése és az elérendő cél vitán felül áll, a csúcsjelölti rendszer viszont nem hogy semmit nem változtat ezen, de egyoldalúan, a demokratikus elvekkel, és részben a szerződés rendelkezéseivel is szembemenve próbálja orvosolni a problémát. Azzal is nehéz volna vitatkozni, hogy a változásban az Európai Parlamentnek kell játszania a vezető szerepet, de egy ilyen szintű problémának az intézményközi hatalmi erőviszonyok elmozdítása érdekében való kihasználása szembemegy a megjelölt cél moralitásával. Persze ha végül az Európai Tanács beadja a derekát, akkor sikeresen bővítette visszafordíthatatlanul hatásköreit az EP. Ez viszont azon nem változtat, hogy az ilyen megoldások éppen a demokratikus kultúrát erodálják. Ha pedig végül más jelölt kerülne ki győztesen, akkor a választóknak az eseményeket részleteiben követő kisebbsége joggal érezheti becsapva magát. Ez a manőver így igazán jól már nem végződhet.