Belgium jobbra veszi az irányt

Letette az esküt szombat délelőtt az új, jobbközép belga kormány, egy emberöltő után az első, amelynek nem tagjai a szocialisták. A mindössze 38 éves, francia ajkú Charles Michel által irányított kabinet programja számos változtatást irányoz elő a belga gazdasági és szociális modellen.

A hétvégén leköszönt belga kormány megalakulása világviszonylatban is rekordidőt, 541 napot vett igénybe. A szombaton a belga király előtt felesküdött új, négypárti, jobbközép belga kabinetnek mindössze 140 napra volt szüksége a megalakuláshoz.

De, az új belga kormány nem csak emiatt számít formabontónak, hanem az összetétele okán is. Huszonöt év után ugyanis először nem tagjai a kormánykoalíciónak a vallon (és a flamand) szocialisták, első alkalommal vesznek részt ugyanakkor a szövetségi kormányban a hosszabb távon Belgium megszűnését akaró flamand nacionalisták (N-VA).

Az N-VA már az előző választásokat is megnyerte, és a legutóbbi, május 25-i voksolás után is a legerősebb párt lett nem csak flamand oldalon, hanem Belgium egészében. A hagyományosan baloldali érzelmű Vallóniában ezzel szemben a flamand nacionalisták esküdt ellenségének számító, a távozó miniszterelnök, Elio Di Rupo vezette Szocialista Párt (PS) szerezte a legtöbb szavazatot. A szocialisták mégis csak Vallóniában és Brüsszel Régióban tudtak kormányt alakítani a vallon kereszténydemokratákkal együtt, de kihagyva a nagy vetélytárs liberálisokat (MR).

A flamand nacionalisták és a vallon szocialisták közötti kiengesztelhetetlen ellentétek miatt kezdettől fogva az volt a kérdés, hogy kettejük közül melyiknek sikerül a kormányalakításhoz szükséges többséget kialakítani. Sokáig úgy tűnt, hogy ahogy korábban is, egyetlen vallon párt sem lesz hajlandó koalícióra lépni az elszakadáspárti N-VA-val. Bart de Wevernek, a flamand nacionalisták karizmatikus vezérének ugyanakkor sikerült a lehetetlen: a vallon liberálisok (Mouvement Reformiste) a nyár elején egyetlen francia ajkú pártként kormányalakítási tárgyalásokba bocsátkozott három flamand párttal, az N-VA-val, a flamand kereszténydemokratákkal (CD&V) és a flamand liberálisokkal (VLD).

Az MR készségét vallon oldalon sokan árulásnak tekintették, a liberálisok viszont megfigyelők szerint elérkezettnek látták a lehetőséget arra, hogy kilépjenek a szocialisták árnyékából és a flamand pártokkal együtt hozzálássanak a belga gazdaság versenyképességét előmozdító reformok megvalósításához.

A négy párti kormánykoalíció a belga zsargonban a „svéd” becenevet kapta. Ez célzás arra, hogy a koalíció tagjai leképezik a svéd zászló színeit. A kék háttérszín a vallon és a flamand liberálisokat, a zászlón áthúzódó kereszt a flamand kereszténydemokratákat, annak sárga színe pedig a flamand nacionalistákat jelképezi (a flamand zászló színe sárga, benne a flamand oroszlánnal).

Ezzel azonban még nem értek véget a furcsaságok. Először fordul ugyanis elő a hatvanas évek óta, hogy kétszer egymás után francia ajkú (és nem flamand) miniszterelnöke van a belga föderációnak. A szocialista Elio di Rupót a mindössze 38 esztendős Charles Michel, az MR elnöke követi a kormányfői bársonyszékben, aki 1834 óta a legfiatalabb belga miniszterelnök és 1937-38 óta az első vallon liberális a belga kormány élén. Charles Michel, a korábbi belga uniós biztos, jelenleg EP-képviselő Louis Michel fia. Kormányfőségét mindenekelőtt annak köszönheti, hogy a koalíciós tárgyalásokat vele párban vezető flamand kereszténydemokrata, Chris Peeters lényegében lemondott a tisztségről annak érdekében, hogy párttársa, Marianne Thyssen legyen az uniós biztos.

Mivel az alkotmány értelmében a kormányzati tárcák fele-fele arányban oszlanak meg az országot alkotó két nagy közösség, a flamandok és a vallonok között, és mivel az MR az egyetlen vallon párt a kabinetben, ezért a legtöbb miniszteri poszt, szám szerint 7 a vallon liberálisoknak jutott, míg a másik hét tárcán a három flamand párt osztozik, miközben a négy államtitkár közül is három lesz flamand és egy vallon.

A kormányfői és a külügyminiszteri poszt (Didier Reynders marad a külügyminiszter) kivételével ugyanakkor a fajsúlyos tárcák a flamand pártoknak, és közülük is mindenekelőtt a flamand nacionalistáknak jutottak. Ők dirigálják majd a pénzügyeket, a belügyet és a védelmi politikát, továbbá a menekült- és bevándorlási politikát is. Az N-VA-ról tudvalevő, hogy gazdasági filozófiáját tekintve az angolszász liberálisokhoz áll közel, viszont eléggé rendpárti és ha nem is idegen-, de bevándorlás ellenes, és a független Flandriáért küzd.

A nacionalisták a koalíciós megállapodás kedvéért és mivel a flamandok többsége sem híve Belgium felbomlásának, rövid távon lemondtak az ország konföderális alapon történő államreformjáról (vagyis két lényegében független entitás létrehozásáról, amelyek bizonyos feladatokat közösen oldanak meg).

Az új, „svéd” jobbközép koalíció gazdaságpolitikai és szociális programja mégis a múlttal való gyökeres szakítás jegyében született. Egyesek egyenesen úgy fogalmaznak, hogy a nagyvonalú szociális támogatási rendszeren és társadalmi szolidaritáson alapuló belga modell végét jelenti az új kormány megalakulása, amelyet számos elemző szerint a háttérből tulajdonképpen az antwerpeni polgármesteri székében maradó flamand nacionalista vezér, Bart de Wever irányít majd.

A jobbközép kormány ugyan nem számolja fel a belga szociális rendszer vívmányait, de azokat a jövőben csak azok élvezhetik majd, akik bizonyíthatóan rászorulnak és megszolgálják, illetve akik eleget tesznek bizonyos követelményeknek. A hosszú távú munkanélküliség visszaszorítása érdekében például a munkanélküli segélyt csak azoknak fizetik majd ki egy idő után, akik heti két alkalommal közhasznú tevékenységet folytatnak. Bár az intézkedés nem azonos a magyar közmunkaprogrammal, sok szempontból hasonlít rá.

A belga sajátosságnak (belgikumnak) számító bérindexálást sem számolja fel a koalíció (a flamandok ugyan legszívesebben megszüntetnék, de a vallon liberálisok számára ez tabu volt), de 2015-ben befagyasztja az alkalmazását és kilátásba helyezi további reformját. A bérindexálás értelmében a keresők bérét a létfenntartás költségeinek változásához igazították. A kormányprogram más bérmoderálási intézkedéseket is tartalmaz.

A kormány elsődleges célja a belga gazdaság szomszédokhoz képest megromlott versenyképességének a helyreállítása, aminek érdekében a következő években könnyítik az üzleti vállalkozások adó- és társadalombiztosítási terheit, így ösztönözve ezeket új munkahelyek teremtésére. A programnak különösen ez a része nyerte el az üzleti szféra és a munkaadók támogatását, míg elsősorban a vallon szakszervezetek már megkongatták a vészharangot, hogy cudar idők köszöntenek a munkavállalókra.

Az adóterhelés súlypontját a munkát terhelő adókról áthelyezik a fogyasztásra (lesz bizonyos cikkek esetében áfa emelés) és a környezetszennyezést és az egészségnek való károkozást is jobban megadóztatják. Ennek jegyében megemelik a dízel és a dohánytermékek jövedéki adóját.

A kormányprogram talán legnagyobb része a biztonsággal foglalkozik, és bírálói szerint átsüt belőle a rendpárti megközelítés. Ez természetesen a liberális belga koordinátarendszeren belül értelmezendő. A bevándorlási politika szigorodik, és a nyilvános helyen történő kábítószer-fogyasztás is büntetendő lesz. Nagy hangsúlyt kap majd a radikalizmus és terrorizmus elleni küzdelem, különös tekintettel a külföldön, elsősorban Szíriában az iszlám szélsőségesek oldalán harcoló belga állampolgárok hazatérésére és az általuk jelentett biztonsági kockázat kiszűrésére.