„Én ezt egész egyszerűen élvezem” – interjú Meszerics Tamással

Meszerics Tamással (LMP, Zöldek), magyar európai parlamenti képviselővel beszélgettünk brüsszeli irodájában. Az EP Külügyi Bizottságának tagjaként szóba került általános feladatköre, a Zöld frakcióban betöltött tisztsége és aktuális külpolitikai témák, mint az orosz-ukrán válság megoldása, a nyugat-balkáni integráció kérdése, valamint a magyar külpolitika helyzete. Ráadásul még a sajátos parlamenti légkör mivoltjáról is tudomást szerezhettünk.

A Parlamenten belül Képviselő úr fő szakbizottsága a Külügyi Bizottság (AFET). Ez a szakbizottság mennyiben különbözik az összes többitől itt az EP-ben, illetve mennyire más mint egy nemzeti parlament külügyi bizottsága? 

Abban a tekintetben mindenképpen eltér más szakbizottságoktól, hogy kevés a tényleges törvényhozási munka. Az AFET inkább egy „beszélgetős” szakbizottság, különböző jogi szabályozások elfogadása kevésbé tartozik a feladatai közé. Állásfoglalásokat, véleményeket fogalmazunk meg, amelyekből parlamenti határozatok születnek. Ezek tartalmazzák a Parlament álláspontját az adott külpolitikai témáról. Emiatt a munka pörgősebbnek is tekinthető. 

Ellentétben a nemzetállami parlamentekkel, és ezt a Kitekintő olvasói szerintem pontosan tudják, az Európai Parlamentben sokkal több munka folyik a szakbizottságokban, mint a plenáris üléseken. Egy másik döntő különbség, hogy egy nemzeti parlament hasonló bizottsága közvetlenebb módon szólhat bele az adott ország külpolitikájába, mivel a szakbizottság összetétele a parlamenti erőviszonyokat képezi le. Alapesetben az állásfoglások nem különböznek a kormány álláspontjától.

Az AFET-bizottságban Ön másodmagával a Zöld frakció külügyi koordinátora. Ez azt jelenti, hogy Ön a „szóvivője” a parlamenti frakció külpolitikájának és prioritásainak? 

Részben igen. Ez igazából két irányból működik. Egyrészt a szakbizottságban mi képviseljük a Zöldek álláspontját, másrészt a frakcióülésen mi számolunk be a szakbizottságban végzett munkáról, valamint javaslatokat teszünk a frakció számára. Ahogy említettem, a munka a szakbizottságok tevékenységeire van kihegyezve, és ennek előkészítése komoly politikai feladat. Annak ténylegesen van tétje, hogy ha a Zöld frakciónak van egy határozott álláspontja, tegyük fel a palesztin állam elismerésével kapcsolatban, akkor ezt hogy lehet más frakciók tudtára hozni, szövetségeseket keresni. 

A Lisszaboni Szerződéssel jelentősen megerősödött a Közös kül- és biztonságpolitika valamint a Közös biztonság- és védelempolitika. Ezt segítette az Európai Külügyi Szolgálat létrejötte és a Külügyi Főképviselő pozíciója azzal a céllal, hogy valamilyen módon európai szintű külpolitikáról beszélhessünk, intézményes eszközökkel. Ha az össz EU-s külpolitika (ha egyáltalán van ilyen) alakítását vesszük alapul, mit gondol mekkora jelentősége van az Ön szakbizottságának, mennyire (lehet) befolyásoló tényező ebben a tekintetben?

Véleményem szerint ebben a ciklusban megváltozhat az a norma, miszerint Londonban, Párizsban és Berlinben dőlnek el a fősodratú kérdések, a többi pedig formalitás. Az aktuális válságok olyan súlyúak és olyan kiterjedt geopolitikai helyzetbe ágyazódnak be, hogy mostmár nem elég az, hog Merkel asszony felveszi a telefont és beszél Cameronnal mi lesza következő minszki tárgyaláson. Nyilván a Tanács marad ennek a folyamatnak a fókusza, mivel ők bólintanak rá végső soron az adott döntésre. 

Azonban az EU-nak intézményi formákat kell találnia, és ebben a tekintetben az Európai Parlament van a legkedvezőbb helyzetben ahhoz, hogy ezt az intézményes hátteret biztosítani tudja. Ezt pedig a Külügyi Bizottságon keresztül érheti el. Ebben nagyon sok szerepe van az immáron ősidők óta parlamenti képviselő Elmar Brok szakbizottsági elnöknek (1980 – a szerk.), aki közismerten nagyon jó kapcsolatot ápol Angela Merkellel és a CDU vezetőségével. 

Jean-Claude Juncker már a beiktatási beszédében jelezte, nem lesz további európai uniós bővítés a következő öt évben. Egyetért-e a meghirdetett új bővítéspolitikával az EU részéről? 

Egyáltalán nem. Ez egy rossz üzenet azoknak, akiknek ez igazán fontos. Akiknek pedig ez a kinyilatkoztatás ténylegesen szólt, tehát a nyugat-európai választóknak, ez egy kevésbbé fontos témakör, mégis komoly szerepet kapott Juncker választási kampányában. Tegyük fel, Szerbiával holnap befejeznénk a csatlakozási tárgyalásokat. Akkor mi akadálya lehet a tagfelvételnek? Az szerintem gyenge érv, hogy a Bizottság elnöke megfogadta, hogy öt éven belül nem lesz bővítés.

Egy még szemléletesebb példa Izland esete. Ha az izlandi parlament holnap úgy dönt, mégis szeretnének csatlakozni (minden fejezet le van zárva), mit mondana az Európai Unió? Ez nekem így nem kerek, és valójában a tagfelvétel tagállami kompetencia, a legszigorúbbak közül való. Valójában milyen alapon nyilatkozik akkor erről a Bizottság elnöke? 

Nem gondolja, hogy az EU-nak először a belső intézményes problémáit kell hatásosan kezelnie és utána tudna csak teljes mértékben a további bővítésre összpontosítani? Nem lehet, hogy a 2004-es keleti bővítés hatására a közösség ’bővítési kedve’ reális mértékben csökkent? 

Tény, lehet arra hivatkozni, hogy az EU-nak meg kell emészteni a bővítési hullámokat. Ettől függetlenül nem látom semmi jelét annak, hogy változások állnának be az Unió intézményi rendjében. Az igaz, hogy a 2008-as válság, illetve a 2004-es bővítés olyan feszültségeket gerjesztett, amelyek alááshatják az EU intézményes rendjét. Viszont azt szeretném látni, hogy ennek az „emésztésnek” melyek a tényleges politikai és intézményi következményei, de mindenezekről szó sincs a Bizottság részéről. Ez álságos.

Véleményem szerint, azt lehetne kommunikálni, hogy meg kell változtatni a szabályok egy részét, netán belenyúlni a szerződésekbe. 

Térjünk át az aktuális orosz-ukrán válságra. Látja-e a politikai megoldás esélyét , azaz hogy diplomáciai eszközökkel vetünk véget a válságnak az EU, a NATO és Putyin között? Nem vagyunk már túl közel a fegyveres konfliktus kiszélesedéséhez? 

Szerintem csak politikai megoldás képzelhető el. Katonai megoldásban jelen pillanatban egyik fél sem érdekelt, még Putyin sem. Ha annektálni akarta volna Kelet-Ukrajnát, akkor megteszi, mivel komoly ereje van az orosz hadseregnek a térségbeli ukrán erőkhöz képest. Egész egyszerűen egy ilyen lépést politikailag ő is kockázatosnak tart. Hozzátéve, hogy jelen pillanatban Oroszország nincs olyan gazdasági helyzetben, hogy a donyecki-luhanszki régiót annektálja, a veszteséges nehéziparával és iszonyatos társadalmi-szociális helyzetével karöltve. 

Másodsorban, a Nyugatként emlegetett nehezen meghatározható egyveleg, amelyben ott van az EU, az USA és maga a NATO, sem érintett a katonai konfrontációban. Senkinek sem érdeke, hogy Ukrajna területe egy háborús zónává alakuljon át. A politikai megoldás marad egyedül. Ezek közé tartozik valójában a status quo is. Ez a helyzet viszont borulékony, mert vannak olyan elképzelések, miszerint Putyin stratégiája, hogy egy ütközőállamot hozzon létre az EU és Oroszország között. Erről egyébként folyik a vita, köztük a magyar közbeszédben is. 

Milyen tényezők lehetnek a Déli Áramlat projektjének leállítása mögött? Az európai uniós szankciók sikerei és az olajárak csökkenése? Vagy ez egy újabb taktikai lépés Putyintól, hogy így gyakoroljon nyomást a szerinte „nem szuverén államként viselkedő” Bulgáriára valamint az Európai Bizottságra?

Véleményem szerint, ha taktikai húzás lett volna akkor hosszabb ideig lebegtették volna. Az tényként tudható, hogy a Gazpromnak ez a projekt, mint üzleti vállalkozás a gyengébben jövedelmezők közé tartozott volna. Eleve egy politikai projekt volt. 

Kevésbé a szankciók hozták meg a hatásukat, sokkal inkább az EU ’egyéb piszkálódásai’. A tárgyalások során sok vita zajlott akörül, hogy a vezetékek mennyire felelnek meg az európai energetikai szabályozásoknak. A hasonló nyomásgyakorlásban egyébként az Európai Unió jó. Az olajárak csökkenése mindenképpen tényező volt, mivel az orosz GDP jelentős hányada ezekből a bevételekből épül fel. Szerintem a politikai döntés jelentőségét az adja, hogy nem felfüggesztették hanem kijelentették, hogy leállnak a teljes Déli Áramlat építésével. 

A Déli Áramlat kapcsán térjünk is át a magyar külpolitika helyzetére. Több cikkben is megírta, hogy Magyarország eljátszotta a bizalmát az EU-val szemben és ez elszigetelődéshez vezetett. Ön szerint hol és hogyan veszett el ez a bizalom, illetve milyen módon lehetne visszaszerezni?

Szerintem, elég világos. A magyar külpolitika zsákutcában van. Elsősorban a politikai vezetés külpolitikai ügyetlenségek, mint a tempóvesztés, informálatlanság, rossz kalkulációk vezettek addig, hogy az ország mára elvesztette presztízsét. Ehhez kapcsolódtak egyéb aggályok mint az alaptörvény módosítása egészen az elhíresült tusványosi beszédig. Ezek együtt idézték elő, hogy Magyarország mostanra elszigetelt helyzetbe került. 

Pontosan mit ért az alatt, hogy „külpolitikai ügyetlenségek”? Miben nyilvánult ez meg? 

Tegyük fel, hogy egyetértek a magyar kormány külpolitikai stratégiájával. Egy nagyon egyszerű példa a kormány elképzelése, miszerint hosszútávon a szankciók ártanak Európának is, és nem jelentenek megoldást az ukrán válságra. Viszont az egészen világos, hogy még ha így is lenne, a gyakorlati kivitelezése ennek a stratégiának biztosan hibás volt. Ha azt szerette volna elérni a magyar kormány, hogy Putyin felé is nyitottak legyenek a lehetőségeink, mégegyszer mondom feltéve, de nem megendve hogy egyetértenék vele, akkor azt kellett volna demonstrálni az oroszok felé, hogy nem értünk egyet a szankciókkal, az EU felé pedig azt kommunikálni, hogy elfogadunk minden tanácsi döntést. Ehhez képest Orbán Viktor azon a Tanácsülésen, amikor először szóba kerültek a szankciók hallgatott, majd hazajött és azt nyilatkozta, hogy lábon lőttük magunkat. 

Ha racionális lenne a magyar külpolitika akkor a Tanácsülésen elmondtuk volna, hogy nem értünk egyet a döntéssel ezért és ezért, de nem vétózzuk meg. Otthon pedig azt kellett volna nyilatkozni, hogy ezt döntötte az Európai Tanács, mi ehhez igazodunk, bár vannak fenntartásaink. Ennek az ellenkezője történt. Ezzel mindkét fél bizalmát sikerült elveszteni, egyetlen lépéssel. 

Komoly tudományos, kutatói és tanári múltja van, de igazán politikai pozíciója talán az itteni az első. Mennyire nagy váltás ez Önnek, Meszerics Tamásnak? Amiről eddig kutatott vagy tanított azt most a gyakorlatban kell alkalmaznia, főleg egy olyan roppant politikai intézményben mint az EP. Hogy éli ezt meg? 

Tény, hogy nagy különbség valamit elemezni, majd cselekvőként részt venni benne. Nem ugyanaz focit nézni és focizni. Ehhez azért tegyük hozzá, hogy bár választott tisztségem nincs, én 2009 óta az LMP-ben politizálok, majd 2010-ben a frakció parlamenti tanácsadója lettem. Maga a parlamenti munka tehát nem volt újkeletű.Természetesen az Európai Parlament más, de mondhatjuk, hogy nem teljes gyakorlati felkészültség nélkül érkeztem. Én ezt egészen egyszerűen élvezem. Az intellektuális élmény, hogy a gyakorlatban le tudom tesztelni, mit gondolok. Emellett, ha politikai sikerélmények is érik az embert, az jó érzés.  

Ha jól tudom a Kitekintő elindításában is szerepet vállalt annak idején. Hogy is volt ez pontosan? 

Az egyik alapító-szerkesztővel, aki egyébként a tanítványom volt, elméleti szinten, kávézás közben beszélgettünk az ötletről. Egyetértettem azzal, hogy legyen egy olyan internetes hírportál, ami más mint a hagyományosak és kifejezetten külügyekre fókuszál. Az én szerepem annyi volt, hogy erkölcsi támogatást nyújtottam az elindításához.