Szíria: A nagyhatalmi konszenzus nyomában

A releváns játékosok retorikáját szemlélve optimisták lehetünk Szíria jövőjét illetően, azonban a rövid távú tárgyalásos rendezésnek továbbra is számos akadálya van.

Barack Obama amerikai elnök egy október 2-i beszédében figyelmeztett, Oroszország „ingoványos talajra léphet” Szíriában katonai tevékenységével, illetve az ellenzéki erők elleni támadásokat a „katasztrófa biztos receptjének” minősítette. 

Mindazonáltal Obama felajánlotta a közös munka lehetőségét is Vlagyimir Putyin orosz elnöknek a politikai átmenet megvalósításának céljából, jelentősen engedve a korábbi amerikai álláspontból, amely minden tárgyalás előfeltételévé Aszad távozását tette. 

„Putyin elnökkel folytatott megbeszéléseinken világossá tettem, hogy a probléma megoldásának egyetlen módja egy politikai átmenet, amely átfogó abban az értelemben, hogy sértetlenül hagyja az állami intézményrendszert, a hadsereget és fenntartja a kohéziót. Az egyetlen sikeres módja az átmenet megvalósításának, ha Aszadot is érinti, mivel a szíriai nép szemében ő már nem rehabilitálható. Közöltem Putyinnal, hogy készen állok együttműködni vele, amennyiben hajlandó partnereivel, Iránnal és Aszaddal együtt közvetíteni a politikai átmenet érdekében. Ha ez megvan, már képesek leszünk a nemzetközi közösséget felsorakoztatni e törekvés mellé. Viszont az Aszad-rezsimet életben tartó iráni és orosz katonai megoldások önmagukban mindkettejüket ingoványos talajra viszik, és nem jelentenek hatékony megoldást”, fogalmazott Barack Obama.

Washington tehát megtette az első lépést, amennyiben Aszad távozásának módját és idejét a politikai átmenet folyamatában kívánja meghatározni, és nem a tárgyalások előfeltételeként szabta meg. 

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azonban világossá tette, Oroszország elsődleges célja a terrorizmus elleni harc, amellyel kapcsolatban kijelentette, „a szíriai politikai rendszer megváltoztatását nem szabhatjuk a terrorizmus elleni harc előfeltételének.” Ugyanakkor Lavrov mindehhez hozzátette azt is, hogy „Kell lennie politikai megoldásnak Szíriában, és párhuzamosan a terrorizmus elleni harccal – párhuzamosan, nem ezt követően – számos dolgot véghez vihetünk politikai fronton is.” 

E sorok mögött fellelhetünk némi orosz hajlandóságot Aszad kérdésének rendezésére, ugyanakkor egyelőre vajmi kevés esélye van annak, hogy Moszkva „cserben hagyja” szövetségesét. Illetve rendkívül fontos kiemelni, hogy míg az amerikai retorikában a terrorizmus elleni harc elsősorban az Iszlám Állam elleni fellépést jelez, addig Moszkva számára terrorszervezetnek minősülnek az Aszad-rezsim ellen lázadó csoportok többsége is. 

Walid Moallem szíriai külügyminiszter az ENSZ Közgyűlése előtt tartott beszédében elmondta, a szíriai kormány prioritása – Oroszországhoz hasonlóan – a terrorizmus elleni harc, ugyanakkor elkötelezett a politikai megoldás iránt és hajlandó részt venni az ENSZ keretei közt szervezett „ötletelő bizottságokban a véleménycsere és az előzetes konzultációk előkészítése érdekében, amelyek elvezethetnek a Genf-3 végrehajtásához.” 

Számos értesülés szerint kialakulhat egy jelentős konszenzus aziránt, hogy a szíriai rendezés érdekében a nukleáris tárgyalásokon már bevált és a diplomáciai eszközök sikerét alátámasztó modell kerüljön alkalmazásra. Ebben eleve részt vesznek a releváns szereplők (ENSZ BT, illetve Irán), illetve amennyiben nagyfokú konszenzus alakul ki e szereplők között a szíriai polgárháborút érintő tárgyalások megkezdéséhez, az jelentősen megkönnyítené a konfliktus rendezését. 

Federica Mogherini, az Európai Unió külügyi főképviselője az ENSZ-ben, New York-ban újságíróknak elmondta, „Tárgyaltunk Szíria ügyéről, köztük arról is, hogy egyszer már sikert értünk el a párbeszéd és a diplomácia révén ebben a felállásban. Ez a felállás hasznos lehet más ügyekben is.”

Irán, hasonlóan Oroszországhoz továbbra is kitart Aszad mellett, és egyelőre Teherán részéről is kevés esély mutatkozik arra, hogy belemenjen az alavita elnök távozásába. Ugyanakkor Hasszán Róháni iráni elnök számos alkalommal említette new york-i jelenléte alatt, hogy a P5+1 felállás sikeres modell lehet a szíriai és más válságok rendezéséhez. 

Adel al-Jubeir szaúdi külügyminiszter az elmúlt napokban ambivalens nyilatkozatokat adott. Egyfelől egy rendkívül kemény álláspontot képviselve egy Aszad megbuktatását célzó katonai akciót sem zárt ki, illetve hangsúlyozta, hogy növelni kellene a Szabad Szíriai Hadseregnek (Free Syrian Army), illetve más „mérsékelt” lázadó csoportoknak juttatott támogatásokat. Másfelől azonban nem zárta ki az esetleges tárgyalásokat Iránnal egy olyan kontextusban, amelyben az Egyesült Államok, Szaúd-Arábia, Törökország és Oroszország konstruktív tárgyalásokat folytat Szíria ügyében, és Aszad távozását ennek keretében határozzák meg. „Egy ilyen tanács létrejötte és a választások közötti valamelyik periódusban, Aszad elhajózna a naplementében”, fogalmazott a szaúdi külügyminiszter, hozzátéve: „Ha Aszad elfogadja azt a forgatókönyvet, hogy távozik az ország éléről, akkor meg fogunk tudni egyezni.”

Nehézségek

A fenti idézetek a releváns szereplők – legalábbis retorikai szintű – álláspontjait tükrözik, amelyek alapján akár még optimisták is lehetünk. A tényeket mélyebben kutatva azonban számos akadályozó tényező merül fel: 

1. Oroszország és Irán egyelőre biztosan nem fogja elengedni Aszad kezét, amelyet jól bizonyítanak az orosz légitámadások a „mérsékelt” lázadó csoportok ellen, illetve az iráni katonai erősítésről érkező hírek.
2. Oroszország továbbá még csak most került abba a pozícióba, amibe akart kerülni. Védi és megerősíti legfontosabb közel-keleti szövetségesét, ezáltal növelve befolyását a térségben, próbál alkupozícióba kerülni a Nyugattal szemben, illetve ismét egyfajta felelős hatalom szerepében jelenik meg. Ezt rövid távon biztosan nem fogja feladni, kockáztatva, hogy Aszad helyére egy kevésbé orosz-barát személy üljön.
3. Irán és Szaúd-Arábia nem fog egymással tárgyalóasztalhoz ülni. A két állam viszonya egyébként is negatív, számos „fronton” vívnak proxy-k formájában harcot a regionális elsőségért, és ami a legfontosabb, hogy a két ország kapcsolata jelenleg még a szokásosnál is rosszabb a mekkai zarándoklat alatt elhunyt csaknem ötszáz iráni állampolgár miatt. 
4. Washington és Teherán között ugyan javultak a kapcsolatok a nukleáris „deal” megkötése óta, azonban Khamenei ajatollah – a belpolitikai érdekeket figyelembe véve – nem hajlandó az atomügyeken túl más kérdésekben tárgyalni az Egyesült Államokkal. 
5. Ne felejtsük el azt sem, hogy a releváns hatalmak konszenzusának kérdésén túl adott egy jelentős számú, megosztott, egymással rivalizáló, Aszad uralma ellen lázadó csoport, amelyek egy része bármiféle tárgyalás megkezdését Aszad távozásához köti. E csoportok közül negyvenegy jelenleg arra sürgeti a regionális államokat, hogy fogjanak össze Irán és Oroszország „megszálló tevékenysége” ellen. Ilyen feltételek között nehéz lenne bármilyen konstruktív tárgyalásnak nekifogni. 
6. A politikai átmenet kérdése mellett legalább ennyire fontos a terrorizmus elleni harc. Nagy kérdés, hogy vajon a kettő egyszerre működik-e. Feltehetőleg a szereplők közti érdekellentétek, illetve a hatékony eszközök hiánya nem teszik lehetővé, hogy mindkettőt egyszerre, párhuzamosan teljesítse a nemzetközi közösség. Így az a helyzet alakulhat ki, hogy úgy próbálnak közösen fellépni az Iszlám Állam ellen, hogy Aszad ügyében nem jutnak megoldásra vagy éppen fordítva, amely forgatókönyvek semmiképpen sem vezethetnek eredményre. Arról nem is beszélve, hogy az Iszlám Állam felszámolásához nem csak Szíriában kell együttműködni, hanem Irakban is, amely teljesen eltérő megközelítést igényel, más problémákkal rendelkezik, amelyek más megoldást is követelnek (említsük csak a leginkább problémás és megosztó kérdést, a szektariánus ellentétek rendezését, a szunniták politikai integrációjának szükségességét).
7. Érdemes kitekinteni az amerikai belpolitikai fejleményekre is. Obama az iráni nukleáris megállapodással kétségtelenül nagy sikert könyvelhet el, azonban közeledik az elnökválasztás, és szinte biztos, hogy semmilyen nagyobb külpolitikai vállalkozásba nem fog már kezdeni, és, ha mégis, azt biztosan nem a rendkívül komplex Szíriában tenné. Kiegészítve ezt azzal, – ez már tényleg hosszútávú tényező – hogy egy esetleges republikánus győzelem a 2016-os elnökválasztásokon jelentősen átírhat bármilyen mostani megállapodást, miután a republikánusokat jóval keményebb külpolitikai jellemzi, és az elnökjelöltek nyilatkozatait figyelve, ez ma sincs másképp. 
8. Amellett, hogy hosszútávon Aszadnak – saját népe elleni tettei miatt – valóban nincs helye a hatalomban, kétségtelenül relevánsak azok az érvek, amelyek szerint nem igazán van alternatívája. Természetesen a politikai átmenetet szabad választások zárnák, amelyeken az oly sokat szenvedett szír nép döntene az ország vezetőjéről. A nagyhatalmi érdekek azonban ezen a ponton komoly erőfeszítésekbe kezdenének. Ugyanis egyáltalán nem mindegy a hosszútávú stratégiai érdekek szempontjából, hogy ki (melyik vallási vagy etnikai csoport tagja, milyen külpolitikai elképzelésekkel rendelkező stb.) fogja átvenni Aszad helyét egy olyan országban, amelynek etnikai és vallási összetétele rendkívül színes képet mutat, illetve geopolitikai szempontból központi jelentőséggel bír mind az Egyesült Államok, Oroszország, Törökország és Irán számára, és a sort még folytathatnánk. 

Mindezek alapján tehát kijelenthetjük, komoly ellentétek uralkodnak a releváns államok között, így rövid távon elképzelhetetlennek tűnik, hogy a lassan öt éve zajló véres polgárháborúra, és az ebből fakadó problémákra megoldást találjanak a szereplők.