Végrehajtható-e az iráni atommegállapodás?

Nem egészen egy nappal azt követően, hogy mind az iráni, mind az amerikai elnök nagy jelentőségűnek nevezett szankciós enyhítésben állapodott meg, az Egyesült Államok Államkincstára új büntetőintézkedéseket jelentett be tizenegy iráni vállalat és magánszemély ellen. A korlátozás nem függ össze közvetlenül a most kiiktatandó korlátozásokkal – melyeket Teherán eddigi kooperatív és szerződéstisztelő magatartásáért cserébe, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség verifikációs jelentésének megjelenését követő bécsi megbeszélések után kerültek nyilvánosságra -, bevezetésükről már az elhúzódó nukleáris tárgyalások alatt is folyamatosan szó volt. A kongresszusi többséget birtokló republikánusok ugyanis mindamellett, hogy az Iránnak tett túlzott, sőt egyesek szerint már biztonságot veszélyeztető engedékenységgel vádolták az Obama által prioritásként kezelt megbeszéléseket, folyamatosan napirenden tartották az iráni rakétatechnológia fejlesztése elleni esetleges fellépés kérdését.

A tavaly júliusban a felek által aláírt átfogó megállapodás nevesítette is a nukleáris rakétakísérletek korlátozását, azonban annak kötelező jellegét, illetve a rakéták nukleáris célra történő felhasználásának vádját Irán következetesen kétségbe vonta. A megegyezés washingtoni és teheráni törvényhozási ratifikációja után közvetlenül Teherán álláspontját nagyszabású rakétakilövések végrehajtásával is demonstrálta, melynek kapcsán az amerikai ENSZ-nagykövet egy multilaterális, az ENSZ Biztonsági Tanácsában elfogadandó elítélő-szankcionáló határozat tárgyalását is szorgalmazta. Ennek megvalósítása akkor, a bizonytalan jogalap és a többi nagyhatalom (elsősorban Oroszország és Kína) együttműködési hajlandóságának hiányában elmaradt (noha több ENSZ-szakértő is egyetértett az amerikai állásponttal), a washingtoni kormányzaton belül azonban már december végétől lehetett hallani egyoldalú intézkedések előkészítéséről.

Noha az érintett cégek és személyek amerikai listára vétele vélhetően sem az iráni rakétaprogramot, sem a két ország egyébként normalizálódás irányába mutató viszonyát nem befolyásolja érdemben, az időzítés mindenképp jelzésértékű: azt mutatja mind Irán, mind pedig a megállapodáshoz szkeptikusan viszonyuló amerikai ellenzők felé, hogy Washington az optimista, sőt már-már eufórikus politikai nyilatkozatok és média-beszámolók ellenére sem enged bizonyos kérdésekben (ahogy egyébként több korábbi, az emberi jogok és a közel-keleti biztonsági rendszer fenyegetése kapcsán hozott intézkedések hatálya is megmaradt). A bejelentés halogatásának másik oka azonban vélhetően éppen a mostani ceremoniális bejelentéseket megelőző fogolycsere lehetett, az Obama-kabinet ugyanis aligha kívánt egy ilyen provokatív lépéssel okot szolgáltatni a tervezett iráni gesztus felülírására.

Mindazonáltal az iráni külügyminisztérium az amerikai lépést közleményében jogtalannak nevezte, egyúttal azt is leszögezte, hogy Irán a szankciók hatására a korábbiaknál is „erősebben” fog törekedni legális, atomfegyverek gyártásához nem kötődő rakétaprogramjának, illetve védelmi képességeinek fejlesztésére.

És bár Ali Khamenei legfőbb vezető kedden nyilvánosságra hozott levelében gratulációját fejezte ki Hasszán Róhani elnöknek és a nukleáris tárgyalódelegáció tagjainak, arra is figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államokhoz hasonló „arrogáns országok csalásai és árulásai” miatt Iránnak ébernek kell maradnia. A szokásos „befelé” szóló retorikai paneleken túl az ajatollah vélhetően az elmúlt napokban ismét elhangzott – eredetileg a nagy botrányt kavart Cotton-levél nyomán széleskörű sajtónyilvánosságot nyert –  republikánus fenyegetőzésekre utalt, melyek szerint 2017-ben, egy esetlegesen republikánus színekben megválasztott elnök irányítása alatt Washington felmondhatja a megállapodás részeit vagy egészét.

Forradalmi Gárda: haszonélvezőkből haszonmaximalizálók?

A nukleáris megállapodás betartása ugyanakkor az eddigi jelekből ítélve nem fog érdemi ellenállásba ütközi az iráni politikai és gazdasági életben meghatározó szerepet betöltő Forradalmi Gárda befolyásos vezetői részéről sem. Az egyes becslések szerint a Gárdához, illetve annak vezető tisztjeihez kötődő cégek az iráni GDP 20-30%-ának (vagy akár ennél is nagyobb hányadának) megfelelő vagyont ellenőriznek, a pontos számok azonban a transzparencia hiánya, illetve az összefonódó hatalmi központok zártsága és egymásra utaltsága miatt nem ismertek.

Noha az USA által a 80-as évektől kezdve fokozatosan bevezetett szankciók jelentős része kifejezetten az iráni-iraki háború (1980-88) után megerősödött gazdasági hátországgal rendelkező szervezet érdekeltségei ellen irányultak, a Gárda a legutóbbi, Mahmúd Ahmedinedzsád iráni elnök idején bevezetett intézkedéseknek sok szempontból inkább haszonélvezője volt: a nyugati befektetők kivonulásával keletkezett űrt – így például a Shell és a Repsol távozásával szabaddá vált értékes gázmezők esetében – hatékonyan töltötték be az iráni gárdisták vállalkozásai. A Dél-Farsz gázmezővel Irán legnagyobb kitermelési koncessziója került a birtokukba, az új teheráni metróvonal építésével 1,2 milliárd dolláros, a Pakisztánba tartó gázvezeték kivitelezési munkálataival pedig 1,3 milliárdos szerződéshez jutottak hozzá. A nagyvállalatok mellett az elmúlt években nagy számban vásároltak fel, illetve hoztak létre formálisan független, valójában azonban a Gárdához kötődő személyek kis- és középvállalkozásokat is – ezeken keresztül pedig a hálózatos kapcsolódási pontok is nehezebben tárhatók fel.

A magas döntéshozatali politikai pozíciók megszerzésével a Gárda el tudta érni, hogy az állam a hitelezés átirányításával, a privatizációs és építőipari üzletekbe való bevonással, valamint a szankciók megkerülésére szolgáló – részben illegális csempészeten alapuló – külkereskedelmi tevékenység megtűrésével, sőt támogatásával az átrendeződő gazdasági viszonyok közepette a korábbiakhoz képest is megkerülhetetlenebb szereplővé váljon az iráni politikai és gazdasági életben.  

A szervezet tevékenységét azonban – elsősorban a Gárdán belül a határokon túli tevékenységekért felelős Kudsz-erők révén –  mindig is nagyarányú regionális kitettségek jellemezték, mégpedig elsősorban a Libanonban és Palesztinában működő politikai és paramilitáris szervezetek finanszírozása érdemes említésre. A Szíriában és Irakban zajló konfliktusok azonban minőségi – és persze egyúttal (anyagi értelemben) mennyiségi – változást is jelentenek: az Asszad-kormányzat oldalán harcoló libanoni Hezbollah-milíciák köztudottan komoly összegeket kapnak az Iráni Gárdától, szerepük pedig kulcsfontosságú a szír kormányerők harctéri teljesítményének alakulásában. Az ISIS által képzett „korridor” másik oldalán, Irakban pedig a Kudsz-erőkhöz finanszírozási és kiképzési oldalon is sok szállal kötődő síita milíciák képviselik a legütőképesebb erőt a Kurdisztáni Regionális Kormányzat pesmergái mellett a dzsihadista terrorszervezet elleni „kvázi koalícióban” – Kaszem Szulejmani tábornok, a Kudsz-erők vezetője személyesen irányította a hadműveleteket különböző iraki harctereken.

Márpedig az iráni gazdaság megnyitásával, a prognosztizált gazdasági expanzió valóra váltásával megszerzett pozíciói révén értelemszerűen a Forradalmi Gárda is részesülni fog, még akkor is, ha bizonyos célzott amerikai szankciók – így például a regionális instabilitás, illetve a terrorizmus finanszírozása vádjával bevezetettek – kifejezetten a katonai szervezetet veszik is célba. Sőt a szervezethet közvetett módon, nehezen feltérképezhető szálakkal kötődő ellenőrzött vállalatok kiszűrésében rejlő nehézségek miatt a Gárda akár az export felfutásában, sőt regionális működő tőke-befektetésekben is részt vehet majd. A behozatalt sújtó korlátozások leépülésével pedig a nyugati technológia- és alkatrészimport is könnyebbé válik a különböző „fedőcégek” közvetítésével.

Bár még most, Ahmedinedzsád háttérbe szorulásával is vannak keményvonalas, a nyitásban a külföldi versenytársak támasztotta fenyegetéstől tartó Gárda-prominensek – így például Ali Samkhani, a Nemzetbiztonsági Főtanács elnöke, vagy Ali Laridzsani parlamenti elnök is –, a vezetők többsége egyelőre a bel- és külföldön egyaránt kínálkozó terjeszkedési és befolyás-növelési potenciált látja Róhani elnök külpolitikai eredményeiben.